Mikor Sonomában esni kezd hó, az elhagyatott autósmozi plafonján pedig csillagok ragyognak, Adaline Bowman bonyolult kérdést tesz fel nekünk: mit tennél, ha sosem öregednél meg?
Adaline Bowman (Blake Lively) 1908. január elsején született, és még a hírekbe is bekerült, hiszen abban az évben ő volt az első baba, aki San Fransiscóban világra jött – ám ezután az életében sokáig nem történt semmi rendkívüli. Mint teszik azt olyan sokan, fiatalon férjhez ment, szült egy kislányt, Flemminget (fiatalon Cate Richardson, majd Ellen Burstyn), megözvegyült, majd 1937-ben valami egészen varázslatos dolog történt vele: autóbalesetet szenvedett, amit követően soha többé egy napot sem öregedett. 2014 szilveszterére Adaline már közel hatvan éve menekül, folyamatosan változtatva a személyazonosságát, rettegve attól, hogy bármiféle komolyabb kapcsolatba kezdjen, hogy bárkit is megszeressen. Azonban, éppen, mielőtt ismét új életet kezdene, találkozik Ellisszel (Michiel Huisman), aki első látásra úgy belehabarodik, hogy eldönti, minden áron meg fogja hódítani a nőt.
Felesleges csúsztatni: az Adaline varázslatos életének története a végletekig egyszerű, igazából az egészet két mondatban össze lehetne foglalni, úgy, hogy semmi lényegeset nem hagyunk ki belőle, és bár közepe táján van egy csavar, az előre annyira kiszámítható, hogy igazából senki sem lep. De mindez egy fikarcnyit sem számít, mert maga a film egyszerűen gyönyörű. Minden energiát, amivel bonyolíthatták volna a sztorit, azt ráfordították a szereplők kidolgozására, gyönyörű karakterdrámát hozva létre. A központi kérdés igazából az, hogy Adaline – aki mindent megtesz, hogy ne hagyjon nyomot a világban – behódol-e Ellis – aki folyamatosan azon dolgozik, hogy nyomot hagyjon a világban – ostromának, ahogy a szíve diktálja, vagy tovább menekül, ahogy tette azt hatvan éven keresztül?
Nálam a film az első igazán nagy piros pontot ott szerezte, mikor Adaline állapotát nem a fantasy, hanem a sci-fi világa felől közelítette meg. A film elején és végén az omnipotens narrátor – talán Isten maga? – pontos, technikai adatokkal teletűzdelve elmagyarázza, mi is történik Adaline-nal, megteremtve a tudományos alapot. Viszont ami gyönyörű az egészben, hogy erről Adaline mit sem tud – számára örök ifjúságának nyitja örök titok marad. Így hát felmerül a kérdés: nem más-e a varázslat, mint olyan tudomány, amit nem tudunk megmagyarázni? Egyáltalán szét lehet választani a varázslatot a tudománytól? Ez a kérdés az, ami a film közben, Adaline és Ellis szerelmében rügyezése alatt végig ott lappang a felszín alatt, bár egyértelmű választ sosem kapunk rá.
Emellett az elég izgató egzisztenciális kérdés mellett a film fő mozgatórugója persze maga a szerelem. A középpontban szinte végig Adaline és Ellis kapcsolata áll, valamint az, hogyan befolyásolja azt Adaline múltja és jövője. Miközben a nő visszahúzódna, és élne úgy tovább, hogy nincs élete, Ellis küzd – és nagyon meghatóan küzd. A romantikus filmek, sajnos vagy nem sajnos, elég gyakran jó magasra teszik a mércét a való élet férfiinak számára, és ez különösképpen igaz Ellisre is. A karakternek gyakorlatilag nem volt olyan megnyilvánulása, ami ne váltott volna ki belőlem valami kis sóhajt. Mikor már majdnem túl rámenős volt udvarlás közben, még akkor képes volt sármos és elragadó maradni, így nem lep meg, hogy Adaline sem tudott neki ellenállni.
Ezen a két nagy íven felül a film az apróságokban is remekel. Külön imádtam, ahogy megalkották Adaline stílusát – a nő kiszakadt saját idejéből, tulajdonképpen kortalan, és ez öltözködésén is meglátszik. Valahányszor csak találkozunk vele, ruhája, haja, ékszerei, bár valamilyen szinten behódolnak az adott kor divatjának, valójában bármelyik évtizedben megállnák a helyüket. És ez a szempont, amiből nézve Blake Lively is tökéletes volt erre a szerepre, hiszen egy olyan kortalan szépséget képvisel, amit nem sok színésznő lett volna képes megteremteni.
A film humora nagyon bájos, nagyon kifinomult, és nagyon belsőséges, ami egyrészt Adaline és Ellis könnyed interakcióiban és az Ellis családjával való jelenetekben csapódik le – itt külön kiemelném azt a szcénát, mikor Adaline könnyűszerrel legyőzi Ellis apját (Harrison Ford) a műveltségi társasjátékban, vagy mikor a nő egyszerűen kikapja a telefont Ellis kezéből, hogy lerendezze annak mindössze portugálul beszélő ügyfelét.
Az Adaline varázslatos élete első megtekintésre bekerült nálam az idő filozófiájával foglalkozó filmek szentháromságába, az Éjfélkor Párizsban – mit tennél, ha abban a korban élhetnél, amit a legcsodálatosabbnak gondolsz? – és az Időről időre – mit tennél, ha minden napot újraélhetnél? – mellé. Csodálatos film, ami romantikus lelkeknek szinte kötelező darab, de mindenki másnak is szeretettel ajánlom.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback