Mindig is szerettem a bunyós animéket, így aztán nagy vígan nekiálltam nézni a History’s strongest disciple Kenichit, ami után az lett az érzésem, hogy egy eléggé fura Street Fightert látok anime verzióban. Nem túlzok, ez a sorozat tipikus példa arra, hogy nem kell mindig mindenbe történetet beleerőltetni – elég, ha csak bunyó-bunyó hátán van.
Történetünk adja magát: Kenichi egy kis béna gyerek, aki reménytelenül szereti (bár ő ezt nagyban tagadja) a helyi harcművész csajt Miu-t, aki hatására az amúgy írói babérokra törő Kenichi maga is elkezd harcművészetet tanulni. Minden kezdeti (és későbbi) bénázása ellenére ösztönös tehetsége hamar megmutatkozik, és vele együtt exponenciálisan nő riválisainak száma.
Ennyi. Nem viccelek, a történet kimerül ennyiben, plusz a kötelező körítésekkel: feltűnik egy banda, akik nagyon erősek, és először Kenichiék sem bírnak velük, de némi edzés után már simán a földbe lesznek döngölve – de utána újra feltűnik egy banda, akik még erősebbek, és így tovább. De miért is nem bírok haragudni erre a sorozatra? Mert arról szól, amire hivatott: a bunyóról, amiben nem is szenved hiányt. A harcjelenetek remekül lettek megalkotva, továbbá nagy előny az is például a Tenjo Tengével szemben, hogy itt a harcosok nem valami giga, mega, überisten szupererővel rendelkező Rambók, hanem csak kiváló harcművészek, akik nagyjából hűen, minden fölösleges adalék nélkül reprezentálják az általuk űzött harci stílust.
Nagyon ritka esemény, hogy a főhőssel sincsen különösebb bajom – bárnem mondom, néha eléggé idegesítő tud lenni –, és a főbb női szereplő sem üti ki nálam a biztosítékot. Miu, ha nem is egy annyira szerethető karakter (a férfiúi nézők garantáltan imádni fogják), de sokakkal ellentétben igenis érzem a létjogosultságát, továbbá harcművésznek sem utolsó. Nagy kedvencem Kenichi önjelölt, egyben talán legerősebb riválisa, Natsu Tanimoto (alias Hermit), aki eleinte pont, hogy nem volt a szerethető szereplőim listáján, de ahogy fokozatosan (nagyon, nagyon lassan) levetkőzte ezt az undok, színészkedős jellemét, egyből az első helyre ugrott – továbbá az ő harcait imádom a legjobban. Na, igen, szereplők terén azért szintén kissé sablonos és kiszámítható, ennek ellenére a jó megalkotásuk miatt ez nem zavarja a nézőt – vagy, ha mégis, az ellenszenv garantáltam hamar elszáll.
A másik jó dolog, amit sok ilyen sorozatban mellőznek vagy csak flashbackekben lerendezik, az a tanítvány-mester viszony. Kenichi-nek – ha úgy vesszük – nem kevesebb, mint öt mestere van, az más kérdés, hogy mind totál elmebeteg, és néha a kisujjukat sem mozdítják Kenichiért, de mivel erre meg is van az okuk, így kicsit sem tartom őket ellenszenvesnek. Aztán, aki nagy meglepetés volt a számomra az Ogata Isshinsai, aki fiatal kora ellenére egy roppant erős nagymester (az animében lévő rangok azért megérnek egy külön misét), és aki mindössze félpercnyi szereplés alatt új szintre emelte nálam a tökös csávó fogalmát – nincs spoiler miért, tessék megnézni a sorozatot.
A History’s strongest disciple Kenichi nem egy korszakalkotó mű – mivel nem törekszik arra, hogy az legyen –, mégis minden kis bakija ellenére egy jó, élvezhető sorozat, és szinte kötelező a harcművészetek szerelmeseinek.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.