Amikor valaki valami nagyon egyedit, művészit és elvontat akar alkotni, a végtermék kétféle lehet: vagy egy valóban értékes és érdekes darabot kapunk, vagy átesünk a ló túloldalára. A tiltott szoba esetében a második opció érvényes: az ötlet zseniális, de az eredmény – hát, mondjuk úgy, hogy eddig még soha életemben nem akartam olyan sürgősen elmenekülni a moziteremből, mint eme film nézése alatt.
Sztoriról szinte felesleges beszélni, mert nincs: egyik pillanatban egy veszélyben levő tengeralattjáróban vagyunk, aminek legénysége valamilyen oknál fogva egy megmagyarázhatatlan zselés anyagot kell őriznie, aztán egy vérfarkas falkában találjuk magunkat (bár nem biztos, mert nem derül ki egyértelműen a tagokról, hogy természetfeletti lények lennének), aztán egy szempillantás alatt felkerülünk egy vonatra, ahol egy őrült férfi egy fiatal hölgy nyugalmát zavarja, majd felbukkan a vasúti társaság pszichológusa (nem is tudtam, hogy ilyen is létezik) és freudi pszichoanalízist folytat a nőn, akinek hirtelen felrémlenek gyermekkori sérelmei. A következő snittben egy országúton száguldozó lány balesetét követhetjük végig, majd bejön a képbe egy gyerekhadsereg is, és így tovább még egy órán keresztül.
Összesen két pozitívumot tudok elmondani a filmről: szép a képi világ, és remek az alapkoncepció – ennyi, sőt, még az előző sem teljesen tökéletes, mert abba is bele lehet kötni. Na, de kezdjük az elejéről. Az alkotót, Guy Maddint erősen inspirálta a némafilmek világa, és A tiltott szobát egy az egyben eme stílusra építette, aminek minden kötelező eleme megtalálható a moziban: minimális beszéd, kifejező háttérzene, eltúlzott színészi játék, feliratozás, valamint régi betűtípus és minták jellemzik a szcénákat. Alapvetően a film megjelenése is pazar, mivel annyira színes, mint egy Van Gogh festmény. Emellett van egy sötét alaptónusa a filmkockáknak, ami eleinte nem tűnik nagy gondnak, nagyjából háromnegyed óra tájékában azonban rettentően zavaróvá válik.
Kicsit azért arról is ejtenék pár szót, ami történik – igen, arról a semmiről. Vagyis, inkább az a probléma, hogy minden történik egyszerre. A rendező általam eddig nem ismert szintre emeli a pszchihedéliát, amiről sokan úgy gondolják, hogy nem lehet drogok nélkül élvezni. Én ezzel nem értek egyet, mert ugyan szerény személyem soha nem drogozott, mégis képes vagyok értékelni a pszichedelikus grafikát és zenét is. Maddin azonban annyira túlzásba viszi a dolgot, hogy már a kényelmetlenség határát súrolja – az egész mű konkrétan olyan, mintha egy kiló LSD-vel átitatott bélyeg elrágcsálása után újra átélnénk a legrosszabb rémálmainkat. Hát, köszönöm szépen, de én még szeretnék éjszakánként békésen aludni.
Nem is bírtam végignézni A tiltott szobát, másfél óra elteltével úgy gondoltam, hogy nekem ennyi bőven elég volt. Már tudom miért kapta ezt a címet a film: maga az alkotás is egy tiltott szoba, úgyhogy ha jót akartok magatoknak, ne nyissatok be – sőt, inkább deszkázzátok is be, az a tuti.
(A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül volt lehetőségem megtekinteni.)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
