A Sumé – A forradalom hangjával kapcsolatban is ugyanazon kételyeim voltak, mint az Én, Thor megtekintése előtt: egy dokumentumfilmnek nehéz fenntartania az érdeklődésemet, még akkor is, ha egy számomra érdekes témával foglalkozik. Szerencsére az előbb említett alkotásnak is sikerült átugrania ezt az akadályt, és lebilincselő politika- és társadalomkritikai kommentárral megtámogatva mutatott be egy rendkívül különleges és tehetséges zenészekből álló bandát.
Az 1970-es évek Grönlandján járunk, mikor is a hatalmas szigetország Inuit gyökerekkel rendelkező lakosai már több, mint kétszáz éve dán elnyomás alatt élnek. A grönlandiaknak nincs saját parlamentjük, minden rájuk vonatkozó döntés Dániában születik meg, ráadásul a fiatalok is tömegesen költöznek el Koppenhágába, mert csak ott van lehetőségük tovább tanulni, és később jó állást találni, ezzel pedig elszakadnak családjuktól. Egy ilyen szorult helyzetben jön a képbe a Sumé névre hallgató rockbanda. Ők az első olyan zenekar, akik saját anyanyelvükön, grönlandiul énekelnek, és nem is akármiről: a frontember, Malik Høegh dalszövegei erősen gyarmatosítás ellenesek, valamint a grönlandi kultúra újjáélesztésére buzdítanak. Ezek a szavak akkoriban először megijesztették az embereket, ám rövid időn belül saját nemzeti identitásuk himnuszaivá váltak a Sumé dalai, és a Koppenhágában élő grönlandi tanulók a banda hatására kezdtek el a dán uralom ellen tüntetni.
Ahogy az Én, Thornál, úgy e film előtt sem végeztem kutatómunkát a bandával vagy éppenséggel az akkori politikai helyzettel kapcsolatban, mert kíváncsi voltam, mennyire lesz érthető és élvezhető egy laikus számára a film. A rendező itt is rengeteg archív felvételt használt, jóval nagyobb arányban, mint például amennyit az Én, Thorban láthattunk, csak a bandatagokkal és rajongókkal készített interjúk származtak a jelenből. Nagyon tetszett, hogy nem csak azokat hallhattuk, akik anno a megmozdulás idején voltak aktívak, hanem azt is láthattuk, milyen hatással van a Sumé zenéje a mai fiatalokra. Grönlandban a hetvenes évek óta sajnos csak látszólag változott a helyzet, így a zenekar dalszövegei még mostanában is érvényesek.
Ami kiemeli ezt a mozit a többi dokumentumfilm közül az az, hogy nem csak informatív, hanem művészi is. Amellett, hogy megpróbáltak minél reálisabb képet festeni a korról és a társadalmi helyzetről, még arra is volt kapacitásuk az alkotóknak, hogy belevigyenek egy kis szimbolikát a sztoriba. Van ugyanis egy nagy, görgős lábakon álló, rikító piros hangszóró, ami végig ott van a háttérben az egész film alatt: láthatjuk a kietlen, jéggel borított táj közepén, az utcákon játszó gyerekek mellett állni, valamint megjelenik minden egyes interjúalany mellett is, és rendre a Sumé dallamait játssza. Ez a hangszóró a banda sikerét és befolyását szimbolizálja, ugyanis lemezeik szó szerint minden egyes grönlandi házába eljutottak, így mindenki ismerte őket és dalszövegeiket.
Sajnos a film menetideje még a másfél órát sem üti meg, ám ez talán nem is nagy baj, hiszen a téma nehezen emészthető, ráadásul grönlandiul, angol felirattal folyt a vetítés, amit picit azért fárasztó lehet követni. Ennek ellenére érdemes megnézni a Sumé – A forradalom hangját, mert rendkívül érdekes, és egyszerre hozzátesz a rock és a társadalom fejlődésének történetéhez.
(A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül volt lehetőségem megtekinteni.)
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
