A dokumentumfilmekkel az a problémám, hogy nagyon nehéz megragadniuk és fenntartaniuk a figyelmemet, mert bármennyire is érdekes az alaptéma, a száraz tények és számok felsorolása rövid időn belül unalmassá válik. Attól féltem, hogy az egyébként érdekesnek ígérkező Én, Thor is ugyanebbe a hibába fog esni, ám szerencsére nem ez történt. A végeredmény egy vicces, aranyos és rendkívül szórakoztató másfél óra.
A cím sokak számára becsapós lehet, hiszen a mozi nem az északi istennel, se nem annak marveles verziójával foglalkozik. Jon Mikl egy kanadai zenész és testépítő, aki a hetvenes években vált híressé, főleg Kanadában és az Egyesült Államokban. Jont mindig is vonzotta a rock ‘n roll világa, ám a bodybuilding is nagyon érdekelte, és úgy gondolta, akár keverhetné is a kettőt – ekkor született meg színpadi alteregója, Thor, aki egy szál Superman bugyiban, bakancsban, valamint egy köpenyben lóbálja a kalapácsot, vasat hajlít és csábítja a csajokat, miközben tolja a kőkemény rockot. Thor showmanségének köszönhetően hírnévre tett szert, a közönség imádta, ám mégsem kapta meg a neki járó figyelmet, ráadásul a menedzserekkel sem ápolt jó kapcsolatot, ezért színpadi karriere pár év után abbamaradt. Nagjyából egy évtizeddel később azonban egy új bandával és egy új lemezzel próbált ismét rivaldafénybe kerülni, ám a nagy visszatérés nem úgy sült el, ahogy szerette volna, sőt, még egészségügyi gondok is gyötörték. Thor mindezek ellenére nem adta fel, és a még mai napig is zenél.
Tudtam, hogy a mű egy biográfia, mégis úgy döntöttem, hogy mielőtt leülök megnézni a filmet, nem végzem el a kutatómunkámat Thorral kapcsolatban. Kíváncsi voltam, hogyan mutatja be a mozi ezt az alakot, mennyire hagyatkozik tényekre, véleményekre, valamint, hogy milyen archív felvételeket használ a rendező és azokat hogyan építi bele a filmbe. Jelentem, teljesen kívülállóként is működik a dolog, mert főszereplőnk születésétől kezdve élete minden egyes fontos állomását végigkövethetjük és minden momentum részletesen ki van fejtve – mi, mikor, hogyan és miért történt, valamint, hogy mi lett a következménye. Engem ez a precizitás már meggyőzött, de nem ez az egyetlen erénye a biográfiának.
A másik nagy plusz, ami miatt jó az Én, Thor, az az, akiken keresztül megismerhetjük a főszereplőt. Az egy dolog, hogy rengeteg olyan ember mondja el a véleményét, valamint meséli el az élményeit a showmannel kapcsolatban, aki valóban közel állt hozzá: bandatagok, menedzserek, feleségek, rajongók. Viszont igazán az teszi különlegessé ezt a dokumentumfilmet, hogy maga Thor is jelen van, és nem ám csak időnként bukkan fel, hanem a másfél óra jelentős részét ő narrálja. Azt hiszem, ennél közelebb nem igazán kerülhetnék személyéhez. Mellesleg főként ő az, aki színesebbé teszi a mozit a viccelődésével, a különleges háttérinfókkal, valamint a brutális őszinteségével – a sztereotipikus rocksztárokkal ellentétben Thor egy igencsak megnyerő alak, nem csoda, hogy ennyire rajongtak és még mindig rajonganak érte.
Az Én, Thor, tehát az élvezhető dokumentumfilmek közé tartozik, mert képes közel hozni az általa bemutatott témát a közönséghez. Ajánlom mindenkinek, aki egy kicsit is érdeklődik a zene, azon belül is inkább a rock és a metál iránt, és szeretne nem csak a nagy bandákról, hanem a kevésbé ismert figurákról is hallani.
A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül volt lehetőségem megtekinteni.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback