Vámpíros sztorikból nemhogy Dunát, de Nílust lehetne rekeszteni, ráadásul nem feltétlenül mindegyik jó minőségű, így nem csoda, ha sokak torkig vannak a falfehér vérszívókkal. Én személy szerint is inkább vérfarkas-párti vagyok, ám azért lehet még olyan vámpíros történetet alkotni, amiért érdemes moziba menni – a Hétköznapi vámpírok is egy ilyen alkotás.

Filmünk négy vámpír életét kíséri végig, akik egy rozzant, tizenkilencedik századi épületben laknak, és bizony nem könnyű az együttélés. Legtöbbet Viago (Taika Waititi) van színen, aki egy középkorúnak számító vámpír, tizennyolcadik századi ruhát visel, és ő mutatja be a házat, valamint a lakótársait. Először Petyrt (Ben Frasham) ismerhetjük meg, aki nem beszél, a társasági életből sem nagyon veszi ki a részét, ráadásul egy az egyben úgy néz ki, mint Nosferatu – nos, igen, el tudjátok képzelni. Aztán ott van Vladislav (Jemaine Clement), ő Petyr után a legidősebb, lelkileg a középkorban ragadt, és egykor rendkívül erős vámpír, aki mára csak árnyéka önmagának. Végül feltűnik a legfiatalabb tag, Deacon (Jonathan Brugh) is, akinek kedvenc hobbija a horgolás, és egyfajta divatdiktátornak képzeli magát. Röpke másfél óra alatt aztán szinte teljesen megváltozik a négy vámpír élete, amikor összebarátkoznak két emberrel, Nickkel (Cori Gonzalez-Macuer) és Stu-val (Stuart Rutherford).

Engem az alapötlet már megvett kilóra, ugyanis az egész mozi egy dokumentumfilmként van prezentálva: főhőseinket mindig követi néhány kamera, otthonukban és az utcákon is, de időnként kapunk rövid, stúdió minőségű interjúkat is velük. A történéseket kivétel nélkül Viago kommentálja, ám mikor egy szcénában ő is aktívan részt vesz, akkor nem szól ki a közönség felé, és nem is lép más narrátor a helyébe, így hol beavatottnak, hol kívülállónak érezhetjük magunkat – legtöbbször azonban mi, nézők is aktív részesei vagyunk a történéseknek. A fő komikumforrás a kiinduló helyzet abszurditásából és olykor morbiditásából adódik, amire a karakterek jelleme csak rátesz egy lapáttal. Másfél óra alatt csak nagyon ritkán volt olyan jelenet, amin nem lehetett volna nevetni egy jót.

Az utóbbi mondatomhoz kiegészítésként azért elmondanék annyit, hogy hiába beszélünk vígjátékról, bizony adódnak olyan pillanatok, amik potenciálisan gyomorforgatóak, és itt nem feltétlenül a literszámra spriccelő vérre gondolok – szerintem egy tizenhatos karikára bőven számítani lehet majd. Emellett azért van pár szomorú momentum is a film vége felé, de összességében a Hétköznapi vámpírok természetesen inkább a nevettetésről szól. Egyetlen negatívumot tudok felhozni a mozival kapcsolatban, mégpedig, hogy természetesen ennek a filmnek is fel kellett hoznia az Alkonyatot – nem volt rossz a hozzá kapcsolódó rész, csak már kicsit unalmas, hogy minden egyes vámpíros műnek valamilyen szinten meg kell említenie a szériát. Komolyan, emberek, lejárt lemez, ideje eldobni.

Összességében nagyon tetszett a Hétköznapi vámpírok – rendkívül egyedi alkotás, ami végig roppantul szórakoztató, a másfél óra hihetetlenül hamar eltelik. Április közepétől a nagyközönség is megtekintheti, én csak ajánlani tudom, és nem csak vámpírrajongóknak.

A filmet a Titanic Nemzetközi Filmfesztivál keretein belül volt lehetőségem megtekinteni.

Szerző

Misplaced

Szerkesztő

Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.

Korábbi cikkek

• Albumkritika2021-08-28Leprous: Aphelion (2021) – Koncert- és albumkritika
• Esemény2021-06-19A livestreamek alfája és omegája – Epica: Omega Alive
• Esemény2021-04-17Leprous – Bilateral & Coal (Live)
• Albumkritika2021-03-01Epica – Omega (2021)