Sajnos a múlt heti epizód minden lelkesedést kiölt belőlem, így igazán ezt sem tudtam élvezni.
Sandringham hercege (Simon Callow) a környékre érkezik, és mivel Jamie ismeri őt még kamaszkorából, úgy dönt, megkéri a férfit, járjon közben az érdekében, hogy levegyék róla a vérdíjat. Azonban Claire figyelmezteti őt, hogy Sandringham Randall pártfogója, ezért nem a legjobb ötlet arra kérni, hogy lépjen a kapitány ellen. De Claire arra is emlékszik férjével való túrájáról, hogy a jövőben fennáll az a gyanú, hogy Sandringham jakobinus volt – ezt felhasználva pedig a nő sarokba szorítja a herceget. Mindeközben Jamie is munkálkodik az ügyön Ned Gowan segítségével, és arra jutnak, hogy előbb petíciót nyújtanak be Randall ellen, amiért zaklatta Cailre-t, abban a reményben, hogy a vádak súlya alatt majd lefokozzák. Jamie Sandrighamet kéri meg, hogy jutassa el Londonba a petíciót – a szívességnek azonban ára van, méghozzá az, hogy Jamie-nek be kell állnia Sandringham segédjeként egy párbajba.
Eközben a várban Claire felelősségre vonja Laoghaire-t a gonosz bűbájt illetően, amit az ágyuk alatt talált. Laoghaire először tagad, majd bevallja, hogy ő volt a tettes, a bűbájt pedig Geillistől vette. Claire felkeresi barátnőjét – igaz, egy pogány szertartás közepette talál rá, egyedül az erdőben, félmeztelenül –, és elég sokkoló dolgot tud meg róla: Geillis Dougal szeretője, és gyermeket vár tőle. Azonban házastársaik boldogságuk útjában állnak, ezért Geillis megidézte a természetanyát, hogy szabadítsa meg őt és kedvesét.
Sajnos az Outlander a végérvényesen a hatásvadászat mezejére lépett, és ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy, miután az előző részt ágyjelenettel zártuk, most azzal nyitottunk – csakhogy erre most a történet semmi indokot nem adott, egyszerűen csak kellett a softpornó, hogy el lehessen adni a sorozatot. Ráadásul az adott jelenetben Jamie éppen orálisan elégítette ki Claire-t, ami nekem azért kicsit sántított – ne feledjük el, mikor is járunk, meg azt sem, hogy Jamie azért pár hete még szűz volt. Persze aztán lehet, hogy Claire tanította neki a technikát, viszont ez sem változtat azon a tényen, hogy a szcéna teljesen felesleges volt.
Sandringham grófja érdekes, bár cseppet sem szimpatikus figura – jó, mondjuk humorforrásnak nem utolsó. Érdekessége leginkább abból fakad, hogy mégiscsak egy meleg arisztokratáról beszélünk a tizennyolcadik század derekán, akinek viselkedésére ez igencsak rányomja a bélyegét. A férfi sokat affektál, nem rejti véka alá, kihez is vonzódik, nárciszizmusa és gyávasága humorossá teszi, ugyanakkor azonban számító is, és hajlamos arra, hogy átejtse az embereket, viszont legalább állja a szavát.
Geilis történetszála kicsit hirtelen jött be, és kicsit hirtelen fordulatokat is vett, viszont legalább működik. Persze itt is jött a hatásvadászat, aminek nevében kaptunk egy jó hosszú jelenetet, amiben fátyolszerű ruhában, aminek elég gyorsan lejön a felsőrésze – közszemlére téve a hölgy mellét, természetesen – vonaglik az erdőben, kivillantva gyakorlatilag mindent, csak azt nem, ami a lába között van. Mindenesetre Geillis továbbra is érdekfeszítő karakter, csak éppen kezd felszínre törni erkölcstelen énje, így egyre többet veszít szimpatikusságából. Viszont legalább feltüzeli az eseményeket, és hála neki, valamint Laoghaire-nek, elég durva függővéggel ért véget az epizód.
Ezen felül is voltak érdekes dolgok a részben – olyanok is, amik tényleg beleillettek, meg olyanok is, amiket, jelen tudásom szerint, kihúztam volna a forgatókönyvből. Ami jó volt, az például a párbaj (avagy milyen pontosak is lehettek a korabeli fegyverek, ha két férfi tíz méterről, szemben állva egymással, nem találja el a másikat), valamint az újra fel-felbukkanó klánpolitika. Amit viszont feleslegesnek éreztem, az Claire jelenete az erdőben a babával: a nő egy ponton gyereksírást hall, ám mire megtalálja, a csecsemő már halott. Ez a jelenetsor jó arra, hogy kis bepillantást engedjen a térség hiedelemvilágába (a babona szerint ugyanis a tündérek elvitték a család gyerekét és otthagytak helyette egy másikat, akit ha kiraknak az erdőbe egy éjszakára, a tündérek elviszik majd, és visszahozzák a saját gyereküket), viszont jelen pillanatban úgy néz ki, semmilyen hatással nincs a történtre.
A By the Prick of My Thumbs hozta a sorozattól elvárt objektív minőséget, és tényleg érdekes, hogy alakul a karakterek sorsa, csakhogy már egyszerűen képtelen vagyok érzelmi kapcsot kialakítani a szereplőkkel, így igazán a széria maga sem tud lekötni. De aláírom, hogy ettől függetlenül még remekül meg van csinálva, csak éppen néha az alkotók túlzásba esnek a hatásvadászattal.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
