Előfordult már veletek, hogy megnéztetek egy filmet vagy sorozatot és elsőre nem ragadott meg, később viszont mégis megtetszett? Számomra az Apokalipszis itt és most egy ilyen mű: ugyan élveztem korábban is, de igazán csak másodjára állt össze a kép, viszont amikor ez megtörtént, akkor nagyot ütött.
Egy nap a Föld lakói arra ébrednek, hogy a világ egyik leghíresebb archeológiai csodájának, a Stonehenge-nek a kövei elmozdultak. Ez az esemény már önmagában. egyenlő a lehetetlennel, mivel több tonnás kövek maguktól nem mozdulhatnak el, főleg, hogy külső hatásra utaló jel nincs. A helyzet abszurditását csak fokozza, hogy mindez egy turistavezetés kellős közepén történt, és egy tucatnyi ember hihetetlen fokú elektromágneses sugárzás következtében nemhogy meghalt, hanem egyenesen köddé vált. A nagyhatalmak választ akarnak, így össze is áll egy brit és amerikai tudósokból álló kutatócsoport, akik feladata feltárni a jelenség okát. Azonban akárhányszor a helyszínen akarnak vizsgálódni, a kiküldött kollégák ugyanarra a sorsra jutnak, mint korábban a túristák, ráadásul megmagyarázhatatlan katasztrófák történnek világszerte. A baj sokkal nagyobb, mint azt eredetileg gondolták, és úgy tűnik, Jacob Glaser (Misha Collins), egy bogarasnak mondott tudós a Stonehenge-csoport, valamint a világ egyetlen reménye.
Azt kell, hogy mondjam, ez a film egy pocsék, ZS-kategóriás köntösbe bújtatott remekmű. Hogy miért? Leginkább azért, mert azzal, hogy nem kicsit alul teljesít minőségileg, elhiteti a nézővel, hogy rossz – holott egyáltalán nem az. Ez a mozi, kérem szépen, gyögyörű fricska a szenzációhajhász sci-fiknek, mert ugyan minden megvan benne, ami egy ilyen típusú blockbusterhez kell (akció, robbanások, apokaliptikus sztori, tudósok versus hadsereg konfliktus, stb.), a förtelmes kivitelezés viszont olyan groteszkké teszi az összhatást, hogy ilyesmit legutóbb csak egy Kafka novella olvasása közben éltem át. A körítésre tényleg nem lehet mást mondani: a színek erőtlenek, a hang dobozos, a speciális effektek megragadtak a hetvenes évekbeli szinten, és szinte minden egyes vágás fade outtal végződik – mindezt mégis meg lehet bocsátani, mert ez is része a mainstreamesített sci-fi művek parodizálásának.
Aztán beszéljünk egy kicsit a karakterekről: nagyrészük sablonos, mint a bűn, ráadásul egyértelműen jók vagy éppenséggel rosszak, úgyhogy nagy meglepetésekre nem kell számítani. Misha Collins „őrült zsenije” fenomenális, mintha egyenesen rá szabták vokna ezt a szerepet, bár van egy olyan érzésem, hogy túl sokat nem kellett erőlködnie, hogy belerázódjon. (Mellesleg akárhányszor az elektromágneses mérővel szórakozott, Odaát rajongóként megdobbant egy picit a szívem.). Továbbá van egy szereplő, aki háromdimenziósnak mondható, Dr. Trousdale (Peter Wingfield), a kutatás angol vezetője. Vele nem biztos, hogy azonnal szimpatizálni fogunk, később azonban egyértelművé válik, melyik oldalon áll – nem mondom, hogy ez a momentum ne lenne kiszámítható, mégis picit kiemeli őt a sablonkarakterek közül.
Volt már becsapós mozival dolgom, de azt hiszem, az Apokalipszis itt és most minden eddigit felülmúlta. Csak azt sajnálom, hogy valószínűleg sok olyan néző van, aki nem lát át a film álcáján és lehordja a sárga földig. Az első megtekintésnél nekem sem tetszett – ezért tessék megnézni legalább kétszer!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
