Eljött hát a 12 Monkeys első évadának fináléja, és bár nem lehet azzal vádolni, hogy eseménytelen lenne, mégis hiányérzetet hagy maga után – mint egyébként a sorozat is.
Cole és Cassie megpróbálják kiszedni Aaronból, hogy mi a következő lépés, ám egy szerencsétlen baleset véget vet a vallatásnak. A látszólagos zsákutcából megint Jennifer Goines húzza ki őket, általa eljutnak Ramsehez, és megtörténik a nagy szembesítés – ennek érzelmi töltete nem elhanyagolható, azonban a történet szempontjából elég furcsa. Ramse ismét oldalt vált, ismét teljesen hirtelen felindulásból, úgyhogy vele így az évad végére sem sikerült megbarátkoznom. Rejtély, hogy mit miért csinál, pedig elvileg nagyban hozzájárul az események alakulásához.
Ramsevel ellentétben Jennifer tudja, mit tesz, csupán az elszántsága meglepő ebben a részben. Nyilvánvalóan sokkal többet tud, mint amit eddig mutatott, ám ezen a fronton viszonylag kevés derül ki. Az egész évadra igaz, hogy Jennifer jelenléte minden jelenetet feldobott, az Arms of Mine-ban külön jó volt a kis feszültség közte és Cassie között. Egyértelműen ő a legszórakoztatóbb karakter mind közül, ha másért nem, érte érdemes belenézni a sorozatba.
Nehezebb kérdés, hogy mi lenne az a más, ami még a 12 Monkeys mellett szól. A történet körülbelül csak abból a szempontból ért körbe, hogy Cole első epizódos monológja nyitja az utolsót is, és bár akadtak izgalmas, jól megírt részek, végső soron az ember nem érzi úgy, hogy tizenhárom rész után olyan sokra jutott volna. A sok trükközés az időugrással, Cassie és Cole kémiája, Jennifer, mind olyan elemek, amikkel rövid időre el tudták felejtetni az alkotók, hogy gyakorlatilag nem derül ki fontos információ, illetve, ha valamire fény derül, az csak arra jó, hogy újabb kérdésekhez vezessen. Ez utóbbi pedig azért gond, mert a kérdések és a válaszok egyensúlya messze nem ideális.
2043-ban megjelennek a fura, immunis kék emberek, akiknek eddig nyoma sem volt, de valahogy ők is a 12 Majomhoz kötődnek. Hogy eddig hol voltak, és miért most jönnek, azt nem tudjuk. Hogy honnan jönnek a piros növények az időgép körül – nem tudjuk. Hogy most akkor mi van szegény Jonesszal, megbánt-e mindent, feladta-e, vagy csak elkeseredett – nem tudjuk. Mind a múltban, mind a jövőben tisztázatlanok az emberek és csoportok motivációi, ami egy ideig működik, mint misztikum, egy idő után viszont szimplán fárasztóvá válik. Őszintén szólva, tizenhárom rész után úgy van vele az ember, hogy már nem is izgul azon, mi derül ki a következő epizódban, mert az úgysem magyaráz majd meg semmit.
Mindent összevetve az évad fináléja nem volt jobb vagy rosszabb, mint bármelyik másik rész, azonban a történet jelentős mértékben kezd nyúlóssá válni. Véleményem szerint már egy évadot is nehéz olyan poénokra felépíteni, amik egyetlen csattanóban tudnak csak kiteljesedni (mint például az eredeti filmé), így kevés a remény, hogy az ilyen típusú, információcsepegtetős elbeszélésmód szórakoztató marad a második évadra is. A 12 Monkeys az időutazós sztorik szerelmeseinek így is elvezhető sorozat, az epizódok minősége viszonylag stabil, de az sem elképzelhetetlen, hogy lesznek olyanok, akik hozzám hasonlóan belefásulnak a sok izgalmas, de lényegtelen fordulatba.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
