Néha milyen jó is visszatérni kicsit a klasszikusokhoz!
A Cseresznyefa utca 17 alatt lakik a Banks család: Mr. Banks (David Tomlinson), a folyton zsémbes bankár, Mrs. Banks (Glynis Johns), a kissé szétszórt szüfrazsett, valamint két gyermekük, a rosszcsont Jane (Karen Dotrice) és Michael (Matthew Garber). Mikor a két csemete a héten már negyedszerre lóg meg Katie dadus (Elsa Lanchester) elől, a nő felmond, dada nélkül hagyva a családot. Mr. Banks a fejébe veszi, hogy nekik márpedig egy szigorú, rendszerető, alapvetően zsémbes dadára van szükségük, mivel egy angol otthont csak ebben a szellemben lehet vezetni, és ezeket a követelményeket észben tartva fel is ad egy hirdetést. Csakhogy a gyerekek is megírják a maguk álláshirdetésüket, amiben egy kedves, csinos dadát keresnek, aki játszana velük. Bár Mr. Banks széttépi ezt a hirdetést és a kandallóba dobja, másnap erre hivatkozva mégis megjelenik náluk Mary Poppins (Julie Andrews), a varázserővel rendelkező dadus, aki ott helyben alkalmazza is magát.
Utoljára gyermekkoromban láttam ezt a filmet – még emlékszem, mikor egyik általános iskolai barátnőm büszkén mutogatta a P.L. Travers regényeiből adaptált mozi negyvenedik évfordulós DVD-kiadását –, és nem is nagyon emlékeztem rá. Nagyjából annyi élt belőle az emlékezetemben, hogy jön Mary Poppins, a varázsdada, aki nagyon hosszú, nagyon értelmetlen szavakra tanítja a gyerekeket, kéményseprőkkel énekel, és közben mindent megold. Talán ezért is lepett meg kissé a film enyhe kaotikussága és eszméletlenül bűbájos együgyűsége.
Persze ez utóbbit a szó legjobb értelmében mondom. Műfaját tekintve a Mary Poppinst valahová a fantasy és a mágikus realizmus közé sorolnám, hiszen bár minden varázslat így vagy úgy Maryhez köthető, igazából senki sem döbben meg azon, ha valaki a nevetéstől a plafonig száll. Minden varázslatos kaland teljes természetességgel történik, aminek hétköznapiságát még Julie Andrews könnyed játéka is megerősít, egészen abszurd hatást hozva létre.
Maga a történet tulajdonképpen két szálon működik, bár szerkezetileg inkább azt mondanám, hogy a film elején elindul egy szál, amit egy időre elfelejtünk, hogy legyen hely az epizodikus mágikus kalandoknak, majd pedig a film kétharmada felé visszakanyarodunk hozzá. Ez a kettészakított szál a Mr. Banks és gyermekei között tátongó szakadék, amit a közös kalandok, ám leginkább Mary közbeavatkozása temet be. Viszont tény, ami tény, a film közepén szinte teljesen elfelejtjük, hogy létezik ez a probléma, miközben a történet teljes egészében azokra a kis mágikus utazásokra fókuszál, amikre Mary invitálja nem csak a gyerekeket, hanem a nézőket is.
Ezeken a kalandokon társuk még Mary barátja, a mindig vidám és foglalkozását folyton változtató Bert (Dick Van Dyke). Van Dyke amúgy még egy karaktert játszik a filmben, Mr. Banks idős, kapzsi főnökét, akinek figuráját valami hihetetlen, egész testére kiterjedő játékkal kelti életre. De visszatérve azokhoz a kalandokhoz, amikben Bertnek része van Maryék oldalán: nagyon színes, nagyon vidám, viszont kicsit széteső jelenetekről van itt szó, ahol tisztán látszik, hogy a cél elsősorban a közönség figyelmének teljes mértékű lekötése volt, nem pedig az, hogy ténylegesen haladjunk is előre a történettel. De mondom, olyan együgyűen bájos az egész, hogy ez teljes egészében beleillik az összképbe.
Amit látva viszont leesett az állam kicsit, azok a speciális effektek voltak. Jó, persze, a Mary Poppins esetében még messze nem beszélhetünk CGI-ről, és a legtöbb helyen fájdalmasan látszik a csalás, ám mégis lenyűgöző, amit Disneyék több, mint ötven évvel ezelőtt összehoztak. Az akkori technikával valahogy meg tudták oldani, hogy Maryt és Bertöt összemontírozzák egy rajzolt világgal, mint ahogy azt is, hogy hőseink egyszerűen belerepüljenek egy krétarajzba, vagy azt, hogy átszálljanak a kéményen. Persze nincs rálátásom, hol is állt pontosan ez a technológia a hatvanas évek első felében, mindenesetre azonban engem sikerült lenyűgözniük.
Nem vagyok oda a túl régi filmekért, de a Mary Poppinsnak sikerült rádöbbentenie, hogy mekkora szívvel, bájjal és gyermeki derűlátással készült mozik is származnak ebből az időszakból. Köszönöm, P.L. Travers és Walt Disney!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback