Miyazaki alkotásai között sokféle történet van, sokféle korosztály számára, ezért nehéz összehasonlítani őket – legjobbat, vagy legrosszabbat választani közülük. Mégis, a Kiki néhány szempontból gyengébbnek tűnik például a korábban már említett Chihironál, vagy A vadon hercegnőjénél.
Kiki boszorkány, aki népe hagyományához híven tizenhárom évesen elhagyja az otthonát, és útra kel, hogy megtalálja helyét a világban. A kislánynak nem teljesen egyedül vág neki a kalandnak, fekete cicája, Jiji elkíséri. Találnak is egy szép nagyvárost a tenger partján, ahol Kiki munkába áll, mint seprűs futár. Az emberek elismerését azonban időbe telik elnyerni, és Kikinek is bele kell rázódnia az új életbe.
Tény, hogy a történet nem vet fel olyan nagyszabású kérdéseket, mint mondjuk A vadon hercegnője, és nem is túl akciódús. A Kiki középpontjában a karakterfejlődés és a felnőtté válás folyamata áll, ami alapvetően nem lenne baj, csakhogy az összkép valahogy túl szürke. Kiki viszonylag gyorsan megküzd az új környezettel – talál magának kedves embereket, akik befogadják –, és ezek után a legnagyobb problémája az, hogy elveszti az „ihletet”, vagyis, hogy egy időre elmegy a varázsereje, érzelmi okokból. Ezt a válságot azonban nehéz komolyan venni, hiszen a helyzet drámaisága meg sem közelíti, mondjuk a Chihiro alapfelállását. Kiki egy egyszerű tizenhárom éves kislány, és hiába a mágia, a történet nem lép ki a teljesen átlagos problémák köréből. A film vége ehhez képest hirtelen, egy csapásra old meg mindent, ami mesésnek mesés, de egy kissé kiábrándító.
A Kiki világát hasonló sematikusság jellemzi. Nem tudjuk, milyen korban és milyen kultúrában járunk – a stílusok keveredésével Miyazaki olyan helyet teremt, ami bárhol, bármikor lehetne. Emellett az sem derül ki, milyen kapcsolatban áll a mágia minden egyébbel. Vannak emberek, akik meglepődnek Kiki seprűs berepülésén, vannak, akik fel sem veszik, vannak, akiket bosszant, nincs egységes álláspont. A boszorkányoktól eltekintve a világ realistának tűnik, ezért a két dolog viszonyának elhallgatása hiányérzetet hagy maga után, főleg annak tükrében, hogy Miyazaki milyen részletesen épít világokat más műveiben. Arról már nem is beszélve, mennyire idillikus az a felfogás, hogy egy tizenhárom éves kislányt a nagyvárosban semmi komoly baj nem ér, hogy azonnal segítenek neki és felkarolják.
Mindezen hiányosságok talán annak róhatóak fel, hogy a Kiki kifejezetten kicsiknek szól, ám a Ponyo esetében is láthattuk, hogy egy Miyazaki kaliberű rendezőnek ez nem ok a hanyagságra. Ennek ellenére pont a rendező nagyságát mutatja, hogy a Kiki mindezzel együtt abszolút élvezhető. Annyira kedves hangvételű, bájos történet, hogy az ember egyszerűen el tudja felejteni a felmerülő kérdéseket. Kikit és a többi szereplőt egyaránt könnyű megszeretni, és természetesen a látvány is gyönyörű, mint mindig – a seprűs repülés jelenetei különösen szépek.
A Kiki, bár kedves kis történet, valahogy nem sikerült annyira ütősre, mint bármelyik másik Miyazaki film. Nem valószínű, hogy katartikus élmény lesz, ettől azonban még szórakoztató mese, főleg a kisebbek számára.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.