Az, hogy értékelem a sorozat korhűségét és naturalitását, még nem jelenti az, hogy tetszik is, amit látok.
Jamie és a klán többi tagja találkozik Horrocksszal, azzal az angol dezertőrrel, aki tudja, ki ölte meg valójában azt a katonát, akinek halálért Jamie-t elítélték – ez az ember pedig nem más, mint Randall kapitány. Ekkor érkezik a hír, miszerint Claire az angolok fogságába esett, mire a klántagok rögtön útra kelnek, hogy megmentsék a nőt. A mentőakció sikerül – bár Randall is túléli az esetet –, azonban a MacKenzie-k megorrolnak Claire-re, amiért a nő veszélybe sodorta őket – ez a neheztelés pedig Jamie és Claire kapcsolatára is rányomja a bélyegét, még azután is, hogy visszatérnek Leoch várába.
Kezdjük talán ott, hogy kiben merült fel az az ötlet, hogy a csatorna iktasson be egy fél éves szünetet az évad közepére? Mert mikor huszonkét-huszonnégy részt kell szétosztani szeptember-május közt, és akkor iktatnak be egy hosszabb szünetet, hogy ne kelljen időközben folyamatosan egy-egy hetet kihagyni, azt megértem. De amikor alapból ilyen relatív rövid a szezon – az Outlander első évada ugye tizenhat részes –, akkor minek ez a hatalmas kihagyás? Ami ugye hosszabb, mint ami rendesebb helyeken két évad közt szokott lenni? Ennyi idő alatt az ember fantáziáját már nem izgatja, hogy „jaj, most mi lesz”, hanem szimplán elfelejti, hol is maradt félbe a sztori. Summa summarum, ha engem kérdeztek, rossz döntés volt ez a hatalmas szünet.
És akkor most magáról az epizódról: a történetvezetés továbbra is elsőrangú, lassan folyó, de alapos, a színészi játékra sem lehet panasz, a díszletek pazarok, a konfliktusok idegőrlők, valaki folyamatosan pengeélen táncol, és folyamatosan érezzük, ahogy a halálos veszély a nyakunkba liheg. Szóval, objektívan nézve, a sorozat továbbra is hozza azt a színvonalat, amivel kiérdemelte a 8,7-es IMDb-átlagát. De, de…
Nekem akkor sem tetszett. Ezt így kimondom, kerek-perec: nem tetszett ez a rész. Alig bírtam végignézni. Igaz az, ahogy indítottam a cikkemet: értékelem a sorozat naturális hozzáállását és korhűségét, miszerint nem romantizálják (túl) a dolgokat, külön tetszett például a véres nyitány, amiben láthattuk Claire-t a fronton, és a nászéjszakát részletesen taglaló epizóddal sem voltak különösebb problémáim, de van egy pont, ahol én is besokallok. Avagy megvan annak az oka, hogy nem nézek se Trónok harcát, se The Walking Deadet.
Kérem szépen, ebben az epizódban volt olyan jelenet, amiben Jamie szó szerint kifenekelte Claire-t – hálóing felhúzva, derékszíjjal. Claire meg védekezett. Meg aztán volt egy szcéna, ami már a BDSM határait súrolta, némi halálos fenyegetéssel megspékelve. És mindezt ízesítették még néhány parázs és vulgaritást nem mellőző vitával. A sorozat mindig is a „nyers és őszinte” és a „hatásvadász” között mozgott, és ezzel a résszel sajnos átesett a ló túloldalára, méghozzá a szó lehető legrosszabb értelmében.
Ezt félretéve viszont belátom, érdekes, ami történik. Azok a jelenetek is, amik kiverték nálam a biztosítékot, megfelelően alá vannak támasztva, a karakterek motiváció érthetők a korszak kulturális keretei közt. A politikai csatározás, amihez hozzátartozik még a klánon belüli hatalmi játék, is szépen fel van építve, és egy másik fronton még behoztak egy elég fenyegető szerelmi háromszöget is.
Szóval bár a színvonal, objektívan nézve, egy cseppet sem változott az elmúlt nyolc epizódhoz képest, viszont mind a karakterek közti interakciók, mind a vizualitás szintjén átléptünk egy olyan tartományba, ami már nem kényelmes számomra. És emiatt kicsit félek is a továbbiaktól.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.