Amikor először láttam a Like the Clouds, like the Wind névre hallgató alkotást, akkor még egy Miyazaki filmnek gondoltam, amire minden okom meg is volt, – és csak bizonyos mértékben tévedtem. A Studio Pierrot kitartó stábja készítette el 1990-ben, Ken’ichi Sakemi novellája alapján. A karakter dizájner meg nem volt más, mint a Ghibli-nek dolgozó Kastuya Kondo, akinek rengeteg Miyazaki alkotást köszönhetünk – ennek tudható be részben a megtévesztő hasonlóság. Továbbá érdekes tény, hogy a forgatókönyvírót, Akira Miyazakit is összekeverték a nagy Miyazaki Hayao-val korábban, emiatt szintén azt gondolhatnánk , hogy a nagy öreg műve ez a film.
Történetünk a középkori Kínában játszódik, és az éppen aktuális császár halálával indít. Feleségeit, kivéve a Seihi-t (a főfeleség) mind hazaküldik, majd a különféle udvari aktakukacok elindulnak az új császárnak feleségeket keresni. Ekkor jön be a képbe Ginga, a makacs és mindig éhes parasztlány, aki étel reményében jelentkezik a feleségválasztásra, és a tartományából őt is küldik a palotába. Útja során összetalálkozik Koryuun-nal, és szinte rögtön jó barátok lesznek. A többi feleségjelölttel ellentétben Ginga naiv és nem nagyon érti a körülötte folyó intrikák és átverések tömkelegét, egészen addig, amíg őt nem választja a császár – aki nem más, mint a Ginga által nőnek nézett Koryuun – Seihijének. Közben pedig két férfi egy délutáni pihenés után elindulnak megdönteni a császári hatalmat.
Grafika szempontjából látszik, hogy nem egy ma készített animációs film, és a kissé nagyon Miyazakira hajazó rajzolási stílus engem is megtévesztett, de összességében nem tudnék más, hozzá illő grafikai stílust mondani – és ez a kissé régies stílusú zenei aláfestésekre is igaz. Szereplők terén is jó a színvonal: Ginga tipikus idegesítő gyerekként kezdi, majd végül odaadó és tényleg áldozatkész feleség válik belőle. Koryuun-t eléggé sajnáltam, hiszen – mint azt később bebizonyítja – nem egy harcos császárnak született. Bizalmatlan és távolságtartó az udvari néppel szemben, de Ginga őszinte naivitása és kedvessége benne is megdobogtat valamit, még ha kezdetben csak gyerekként gondol rá – mondjuk ezt egy tizenhét éves suhanctól hallani nagyon vicces volt.
A negatívnak kijelölt szereplők annyira nem lényegesek, legyen az akár a feleségjelölteket nevelő Kikkyou, vagy a magát nagy hadvezérnek kikiáltó Heisho, ellenben a palota lakosságban még akad pár néhány szeretnivalóan kattant figura: ezek közül nagy kedvencem a zseniális, ám már kissé szenilis Seto professzor, aki Gingáék egyik tanára, és a császár tanácsadója. Érdekes, bár annyira nem kijátszott szereplők még Seshamin és Kouyo, két másik feleség és Ginga későbbi barátai. Az első egy tipikus elkényeztetett úrilány, a második meg egy halk, és szinte már túl „laza” nőszemély, akinél az volt az érzésem, hogy nem csak dohány van a pipájában.
Mivel a kínai történelemhez nem nagyon konyítok, így nem tudom megmondani mennyire korrekt ebben a tekintetben ez a mű, de azt bizton állíthatom, hogy a kor társadalmi berendezkedését nagyon stílusosan és hűen tükrözi. A parasztok helyzete, az udvari intrikák és orgyilkosságok – hiába nem annyira fajsúlyosak itt a nagy egész szempontjából, mégis voltak (vannak és lesznek). Minden kis megmozdulás a filmben, bár akkor és abban az időben, amikor történik még nincs olyan nagy jelentősége, a végjátékban minden értelmet nyer.
Minden kisebb bakija ellenére a Like the Clouds, like the Wind egy remek kis film, bár kisebbnek nem tudom ajánlani, mert szinte biztos, hogy csak nagyon minimális dolgot értenének meg belőle. Továbbá, ezt a filmet bizonyos szintig „randi filmnek” is tudnám mondani, bár a benne lévő szerelmi szál kicsit sem tipikus, és nincs ott az első pillanattól fogva – talán ezért is szeretem.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
