A rockot lehet imádni, el-elhallgatni vagy éppen utálni, viszont a társadalomra, valamint a zenetörténelemre tett hatása vitathatatlan. A Rocksulinak hála végre lett egy olyan filmünk, ami bemutatja, mitől olyan nagyszerű ez a műfaj, miközben időnként fenékbe billenti a tévhiteket.
Dewey Finn (Jack Black), a nagyszájú, laza gitáros hirtelen munkanélkülivé válik, miután a többi tag közös megegyezés alapján kirúgja őt az egyébként ő maga által alapított rockbandából. Dewey természetesen maga alatt van a történtektől, ráadásul pénzügyi gondokkal is küzd: Nednek (Mike White) és Pattynek (Sarah Silverman), a párnál akiknél lakik, már több száz dollárral tartozik, és így, hogy már a zenekarban sem zenél, főleg nem tud nekik fizetni. Aztán egyik nap a helyettesítő tanárként dolgozó Ned kap egy telefonhívást, miszerint taníthatna egy darabig a neves Horace Green magániskolában – csak hogy a telefont Dewey veszi fel, aki Nednek adja ki magát, és elfogadja a nevében az állást. Dewey Mr. S álnéven el is kezd dolgozni, ám csak úgy tesz, mintha tanítana, és inkább szabad foglalkozásra ad időt a gyerekeknek. Mindeközben a rocker fejében a visszatérés jár, amire egy helyi tehetségkutatóban, a Bandák Csatájában sor kerülhetne, ám ahhoz egy zenekar is kéne – ez egészen addig probléma, míg ki nem derül, milyen tehetséges gyerekekkel van ő körülvéve.
Kérem szépen, ez a film egy kincs! Sem a sztori, sem a kivitelezés szempontjából nem egy hatalmas eresztés, de az összhatás zseniális. A gyerekek szerencsére egyáltalán nem idegesítőek, hanem egytől egyig imádni valóak, és ami még jobb, hogy egyikőjük sincs kirekesztve, hanem mindegyikőjük hozzátesz valamit a sikerhez, és így mindnyájan ugyanolyan fontos tagjai az alakuló bandának – és egy egész osztálynyi gyerekről van szó! Külön kiemelném a gitáros Zacket (Joey Gaydos Jr), a billentyűs Lawrence-t (Robert Tsai) és az énekes Tomikát (Maryam Hassan). Hármójukban az a közös, hogy bizonytalanok saját teljesítményükkel és tehetségükkel kapcsolatban: Zack azért, mert szülei vissza akarják tartani álmai megvalósításától, Lawrence azért, mert kirekesztettnek érzi magát, Tomika pedig telt alkata miatt. Dewey végül feltornázza mind a három tanonc önbizalmát, és amit ezek után a vetélkedőn lenyomnak, na, az, hogy Dewey szavaival éljek, „színtiszta rock ‘n roll”.
Ha már szóba jött a főszereplő, muszáj róla is beszélni. Dewey a felszínen nem több egy tipikus rocker srácnál: benne van egy bandában, iszik, a furgonjából üvölt a kőkemény metál, és első látásra nem az a fajta ember, akivel szívesen lehaverkodnánk. Ez az imázs azonban pillanatok alatt lerombolódik, amint egy picit közelebbről megismerjük a karaktert, és ez a momentum rettenetesen fontos. Hogy miért? Idézzük csak fel, milyen előítéleteink vannak a rockerekkel kapcsolatban: büdösek, koszosak, bunkók, isznak, drogoznak, a Sátán gyermekei, stb. – ugye, hogy beugrott pár ilyen és ehhez hasonló jelző? Ezzel szemben kapunk egy olyan főhőst Dewey személyében, aki ugyan nem a legintelligensebb ember a világon, és tanárnak is meglehetősen pocsék, mégis barátságos, vicces, emellett egy tehetséges zenész, remekül tudja motiválni a gyerkőcöket, ráadásul frontemberként is rendkívül karizmatikus. Nesze nektek, sztereotípiák!
A Rocksuli nem az évszázad filmje, viszont hihetetlenül aranyos, vicces és kalandos. Én minden korosztálynak és minden műfaj kedvelőjének ajánlom, már csak azért is, hogy megdőljenek a tévhitek a rockról és követőiről. Ördögvillákkal fel!
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.