Tudtam, tudtam, tudtam! Két meglehetősen gyenge epizód után nemcsak hogy előrébb haladtunk a sztoriban, hanem az alkotók egyenesen a legmagasabb fokozatra kapcsoltak. Ideje volt, hisz már csak hat rész van hátra az évadból. Minden negativitást félretéve, az Inside Man több szempontból is rettenetesen epicre sikeredett. A sztori rendkívül izgalmas és helyenként érzelmekkel teli, a karakterizáció zseniális – egyszóval olyan, amilyen egy Odaát résznek lennie kell.
Samet (Jared Padalecki) nem hagyja nyugodni a Pecsét-ügy, ám nem jut dűlőre, és kétségbeesésében olyan lépésre szánja el magát, ami aztán tényleg a legeslegutolsó volt a listáján: újból fel akarja keresni Metatront (Curtis Armstrong), az egyetlen olyan élő teremtményt, aki tud valamit a Pecsétről. Eme tervét azonban Sam egyelőre nem köti Dean (Jensen Ackles) orrára, helyette inkább Castiel (Misha Collins) segítségét kéri, ugyanis ő az egyetlen, aki ki tudná hozni Metatront mennyei cellájából. Csakhogy akad egy kis probléma: legutóbbi találkozásukkor Dean péppé verte Isten írnokát, így Castielnek megtiltják, hogy újból betegye a lábát a Mennyországba, főleg hogy a többi angyal tudja nagyon jól, mi a szándéka. Itt jön be Sam B terve, miszerint Oliver Pryce-on (Richard Newman), egy médiumon keresztül lépnek kapcsolatba egy, a srácok által jól ismert „bennfentessel”, Bobby Singerrel (Jim Beaver), aki segít kicsempészni Metatront. Eközben Rowena (Ruth Connell) tovább szítja a tüzet a Pokolban, Crowley (Mark Sheppard) pedig visszaszerzi önbizalmát és tekintélyét.
Nem is tudom hirtelen, hogy mi a legzseniálisabb ebben a részben: Bobby visszatérése, az, ahogy Cass bekeményít Metatronnal szemben, Crowley és Rowena konfrontációja, vagy az, ahogy Sam újból bebizonyítja, hogy igenis helye van a sorozatban. A cselekményszálak most remekül össze lettek egyeztetve, úgy látszik írója válogatja, hogy éppen mikor sikerül és mikor nem, Andrew Dabb pedig azon alkotók közé tartozik, akik eddig nem sokszor okoztak csalódást. Bobby Singer újra felbukkanása volt talán a legmerészebb és legjobb ötlet ebben az epizódban. Bobby egy közönségkedvenc karakter, akitől még a hetedik szezonban kellett könnyes búcsút vennünk, ám mivel az Odaátban senki nem hal meg igazán, így a nézők reménykedhettek benne, hogy egyszer viszontláthatják, és ez meg is történt. Az öreg vadász ugyanolyan maradt, mint volt: laza, bölcs és bármit megtenne az ő „fiaiért”, így kétség sem fért ahhoz, hogy segítsen Samnek, akármilyen nehéz feladat is várt rá. Különösen léleksimogatóak voltak a közte és a fiatalabbik Winchester között lezajlott párbeszédek – pár pillanatra olyan érzésünk támadt, mintha Bobby sosem ment volna el.
Aztán az is üdítően hatott, hogy Dean most egy picit háttérbe szorult, így a két fő cselekvő Sam és Cass lett. Mindketten rendkívül kihasználatlanok voltak már az előző évadban is, de most a tizedikben végképp, úgyhogy jól jött, hogy amikor már a széria kezdett átcsapni Dean Winchester Show-ba, akkor kicsit átvették az irányítást. Sam és Cass is rendkívül okos, erős, jó szándékú, taplraesett és kitartó, így kétségkívül remek párost alkotnak. Az pedig csak az ő oldalukat erősíti, hogy ezt a tényt végre a készítők is észrevették, és úgy tűnik, igyekeznek ki is használni a két szereplő adottságait. Én ezek után csak annyit tudok mondani, hogy hajrá!
Ha a showrunneröknek van egy kis eszük, innentől kezdve nem lassítanak le megint, és, ha hihetünk a spoilereknek, akkor ez nem is fog megtörténni. Én mindenesetre örülök, hogy kezd feléledni a sorozat, bár továbbra sem bízom el magam, csak várom a következő hetet.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
„Cass”?
dishonor on you
dishonor on your cow
Egy csomóan így írják pl. tumblrön, mert szerintük Dean így eljti az angyalka nevét. 🙂