A vadon hercegnője az a Miyazki film, amiben főszerepet kap a híres animátor (egyébként többi alkotásában is érezhető) természettudatos és természetvédő attitűdje. A film központi konfliktusa az emberek és az erdő harca, de persze, mint azt már megszokhattuk, a helyzet nem ennyire egyszerű.
A középkori Japánban járunk, ahol éppen ébredezik a fémipar. Ashitaka egy kihalóban lévő törzs hercege, akinek a faluját különös szörny támadja meg: egy démonná változott erdei istenség, hatalmas vaddisznó alakjában. Ashitakának sikerül legyőznie, ám harc közben sérülést szerez, ezzel maga is részesül az átokból, ami a szellemet démonná tette. A fiatal herceg útrakel, hogy megtalálja a gonosz erő forrását, így csöppen bele a borzalmas háborúba, amit a fémfegyvereket gyártó Eboshi űrnő és az erdő istenségei vívnak egymással.
Mikor istenségekről beszélünk, nem a nyugati típusú, mindenható isteneket kell elképzelni – ezek a japán kamik, akiket csak jobb szó híján hívunk isteneknek, vagy szellemeknek. Az erdő lakói, például a farkas, Moro, erősebbek és intelligensebbek, mint a sima állatok. Sokkal istenszerűbb az erdő szelleme, az a lény, aki az erdő és a benne élők mágikus mivoltát fenntartja. Elsősorban őt akarja elpusztítani Eboshi úrnő, mivel így megfosztaná az erdei lényeket különleges erejüktől, és a továbbiakban háborítatlanul kitermelhetné a fákat, hogy vaskohóját működtetni tudja.
A történet akár egyoldalú is lehetne, mint sok más, hasonló témát feldolgozó alkotás (például az Avatár, hogy mást ne mondjak), vagyis egyértelműen a természetet és az azt védőket pártolhatná. Ehelyett a sablonos és túlságosan leegyszerűsített megoldás helyett Miyazaki árnyaltabb képet fest a problémáról. Eboshi űrnő olyan embereket vesz a védelmébe, akiket a társadalom kitaszított (prostituáltakat és leprásokat), őértük küzd, számukra akar olyan jövőt építeni, amelyben képesek felvenni a harcot bármivel, így nem lennének kiszolgáltatva sem a többi embernek, sem a természetnek és az ősi istenségeknek. Roppant humanista hozzáállás, amit nehéz elítélni, főleg, mert maga az úrnő konfliktusba is kerül a császár szamurájaival, akik ugyanúgy ki akarják venni a hatalmat a kezéből, mint az erdő lényei.
Más részről pedig ott van maga a természet és az azt megtestesítő istenek serege. Egyértelmű, hogy őket is meg lehet érteni, hiszen az otthonuk megmentéséért küzdenek. A konfliktus valódi tragédiája, hogy mindkét oldal nemes célért harcol, de ez a két cél kizárja egymást, így kompromisszumra nincs lehetőség. Ezt kiválóan megmutatja Ashitaka karaktere – nem az a tipikus főhős, aki kiválasztja a nemesebbik oldalt, hiszen itt nincs ilyen. A herceg megpróbál pártatlan maradni, és minél több életet megvédeni, legyen emberé vagy állaté. Ekkor azonban bejön a képbe San, vagyis a vadon hercegnője, aki ember, ám Moro, a farkas nevelte fel, így ő is az erdő lakójának tartja magát. Ashitaka beleszeret a lányba, így mégis rákényszerül, hogy válasszon, ám nem a fő konfliktusban foglal állást, hanem megint csak az élet mellett teszi le a voksát – nem engedi, hogy San feláldozza az életét az emberek és az erdő háborújában. Jó kérdés, hogy mindezek után mégis hogyan végződik a film? Nem akarom elárulni, de érdemes odafigyelni rá, mert annak ellenére, hogy pozitív érzéseket kelt a nézőben, érdekes belegondolni, hogy akkor tulajdonképpen ki nyert és mit.
Muszáj szót ejteni a látványvilágról is. Természetesen azt a Ghibli-minőséget kapjuk, amire számítani lehet, de talán ebben az esetben még ennél is többről van szó. Az animáció egyszerű vonalakból, újszerű beállításokból és dinamikus mozgáskultúrából építkezik, közben pedig nagyszerűen keveri az álomszerűt a valóságossal, ahogy a történetben is összefolyik a modern a hagyományos, mesei világgal.
A vadon hercegője az a Miyazaki film, amit nem feltétlenül ajánlanék kicsi gyerekeknek. Nem csak a sok vérről van szó, bár ez is közre játszik – ez a legexplicitebb Miyazaki alkotás az összes közül –, de a bemutatott kérdés árnyaltsága szintén nem biztos, hogy befogadható az olyan kicsik számára, akiknek mondjuk A vándorló palota, vagy főleg a Ponyo semmilyen gondot nem okoz. A vadon hercegnője az animációtól nyugaton szokatlan realizmussal ábrázolja a háborút, ráadásul a vége sem hoz feltétlenül megnyugvást, így sokkal bonyolultabban teszi fel ugyanazt a kérdést, mint az Avatár – ezért lehetséges, hogy ez utóbbit akár alsó tagozatosok is békésen végignézik (hiszen tulajdonképpen a Pocahontas modern feldolgozása). Kicsivel nagyobb gyerekeknek (mondjuk tizenkét éveseknek) már nyugodtan oda lehet adni, sőt, A vadon hercegnője kifejezetten jó alapot nyújt, hogy a természet és a modern technológia kérdését több nézőpontból meg lehessen vitatni velük.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
