Passzivitásuk miatt sosem voltam nagy híve a kánon szerinti első három Disney hercegnőnek, ám ezt a filmet már az a tény, hogy Kenneth Branagh rendezi, eladta nekem. Nagy csodálója vagyok a színész-rendező munkásságának, akinek, nem túl meglepő módon, most is sikerült teljesen levennie a lábamról.
A történet szinte semmi lényegiben nem tér el a klasszikus mesétől: a kis Ella (Lily James), aki nem úgy látja a világot, ahogy az valójában kinéz, hanem úgy, ahogy az egy csepp varázslattal kinézhetne, boldogan éldegél kereskedő apjával (Ben Chaplin) és csupa szív édesanyjával (Hayley Atwell), egészen addig, míg anyja meg nem betegszik és meg nem hal, egyetlen utolsó tanáccsal látva el lányát: legyen bátor és kedves. Évekkel később Ella édesapja újranősül, felesége pedig nem más, mint az özvegy Lady Tremaine (Cate Blanchett), aki hozza magával két kiállhatatlan lányát, Anasztáziát (Holliday Grainger) és Drizellát (Sophie McShera). Mikor egy üzleti út alatt édesapja is életét veszíti, Ella teljesen mostohaanyja és –nővérei befolyása alá kerül, akik innentől kezdve nem tekintik többnek egyszerű cselédnél, Ella pedig, édesanyja tanácsát megfogadva, csak tűr és tűr. Egy nap azonban nála is elszakad az a bizonyos cérna, és kilovagol az erődbe, ahol összefut a jóképű Károly herceggel (Richard Madden), aki rögtön beleszeret a lányba.
Kenneth Branagh fogta ezt az ugyan klasszikus, de már ódivatú mesét, és sikerült úgy átformálnia, hogy a lényeg, a fő üzenet megmaradjon, ám a történet mégis legyen annyira modern, hogy ne ülje meg a mai néző gyomrát. Nem azt mondom, voltak pontok, mikor legszívesebben rákiabáltam volna Hamupipőkére, hogy álljon már ki végre magáért, ne csak tűrjön, de azért szerencsére a végére ő is összekapta magát.
Viszont szerettem a karakterének létében, és abban, hogy a film létrejöhetett és ekkora sikerré válhatott, azt, és itt jön kicsit a paradox, hogy visszanyúlt kicsit a klasszikus időkbe. Ugyanis manapság a feminizmus és egyenjogúság – amúgy nagyon is szükséges – hangoztatása mellett, mikor minden utcasarkon kijelentjük, hogy igenis egy lány is lehet menő, és harcolhat, fegyvert ropogtathat, lehet durva és erőszakos, néha hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy ezek mellett azért lehetünk kedvesek és bájosak. És ez a film pontosan erre mutat rá – Hamupipőkének egyetlen agresszív megnyilvánulása sincs, akkor sem, mikor jogos lenne, viszont végtelenül kedves és megbocsátó, és a rengeteg amazon közt bizony ilyen példaképre is szükség van ma is.
Hamupipőke mellett a többi szereplő is remek – a herceg pont annyira sármos és szerelmes, amennyire lennie kell, ám közben határozott is, és nem mellesleg szerető fiú, ami fontos, hiszen a film egész szép kis mellékszálat kerekít a királlyal (Derek Jacobi) való kapcsolatából, ami igen, néha könnyeket csal az ember szemébe. A mostohanővérek kellőképpen harsányak, viszont inkább üresfejűek, mintsem ellenszenvesek, miközben Lady Tremaine a maga módján visszafogott, elegáns, motivációi pedig meglepő módon nagyon is érthetőek. A Nonso Anozie által alakított kapitány, a herceg jobbkeze, ismét egy újabb kategória, egy olyan karakter, aki úgy emlékszem, nem volt benne az eredeti rajzfilmben, itt viszont jelenléte nagyon is kellemes. A nagyherceg talán az egyetlen tisztán rosszindulatú karakter az egész filmben, akinek cselekedeteit tényleg a színtiszta öncél vezérli, ám Stellan Skasgard remekül hozza a figurát. A prímet viszont mindenképpen Helena Bonham Carter Tündérkeresztanyja viszi, akinek alig ötperces megjelenése a film leg élettel telibb része.
Ezek mellett a film legerősebb eleme azonban mégiscsak a vizualitás, és itt jön be csak igazán az, hogy a Hamupipőke egy valódi, életre kelt tündérmese. A jelmezek egyszerűen lélegzetelállítóak (bár Catleennel még nem sikerült megegyeznünk, hogy Hamupipőke kék báli ruhája vagy esküvői ruhája volt a szebb), a tájak, helyszínek, díszletek káprázatosak, a CGI-vel pedig sikerült bemutatni, hogyan és mire is kell használni ezt a technikát. A leglátványosabb jelenetek mindenképpen a tökhintó megalkotása, valamint maga a bál – aminek kapcsán egy pillanat alatt megfogalmazódott bennem a vágy, hogy ilyen gálákon vegyek részt, és ilyen gyönyörű, hatalmas szoknyájú ruhákban táncoljak jóképű, fess fiatalemberek oldalán.
A Hamupipőke egy álom, egy látomás, egy csoda. Történet-szinten nem sok újdonsággal szolgálhat, de ezért minden egyéb kis szilánkja kárpótol. Aki még nem látta, gyorsan rohanjon a moziba!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
