Imádom, imádom, imádom! – Hamupipőke (2015)

Az Into the Woods miatt kissé félve ültem be a moziba, és gyakorlatilag ha nem Orlissa veti fel (igen, Orlissának jó ötletei vannak, és ez itt a reklám helye), hogy nézzük meg, vagy nem teszik be elé a Frozen Fevert, bizony eszembe nem jutott volna jegyet váltani a Hamupipőkére. És ha így tettem volna, bizony most szegényebb lennék egy mesével, egy csodával, rengeteg életbölcsességgel, fantasztikus szereplőkkel, és egy lenyűgözően kék ruhával. Köszönöm neked, Kenneth Branagh!

A kicsi Ella (Eloise Webb) boldog családban nőtt fel, házuk minden porcikáját a szeretet járta át, ám édesanyja (Hayley Atwell) betegsége és halála megtörte ezt az idillt. Miután Ella felcseperedett (Lily James), az apja (Ben Chaplin) úgy döntött, hogy feleségül vesz egy másik magányos szívű nőt, aki odaköltözik hozzájuk két lányával együtt. De a dolgok közel sem úgy alakultak, ahogy várta, és bár a mostoha (Cate Blanchett) az elején kedvesen bánt Ellával, a lány apjának halála után cselédsorba taszította, és ennek megfelelően bánt vele két igen szép, ám igen butácska lánya, Drizella (Sophie McShera) és Anasztázia (Holliday Grainger).

Ella, rossz sora ellenére maradt bátor és kedves, ám egy ponton nála is betelt a pohár és lovon elmenekült a közeli erdőbe, ahol is találkozott Károllyal (Richard Madden), az inassal – aki valójában a herceg, de erről pszt! A fiatalok között azonnal szikra pattant, és nap-nap után izzott tovább, mígnem Károly a báljára meghívott minden hajadont a királyságból, remélve, hogy ismételten láthatja a lányt. Ella azonban nem mehet, mivel mostohája és testvérei nem engedik meg neki, hiába varrt egy bájos ruhát édesanyja holmijából. Az elkeseredett Ellához azonban beköszönt a jó, ugyan kissé szétszórt, komikus tündérkeresztanya (Helena Bonham Carter) személyében, aki egy csipet varázslattal megmutatja, hogy micsoda erő rejtőzik a lányban.

A sztori alapjaiban semmit sem változott az eredeti meséhez képest, ugyanakkor annyi változtatáson esett keresztül, hogy végre egy valódi és igazi jellemekkel megrakott történetet kaphassanak a nézők. A korábbi Hamupipőkében a címszereplőnek szinte alig jutott szerep, a gonosznak nem volt valódi motivációja, és a herceg is egy csinos pofiként funkcionált. Ezzel szemben itt mindenkinek jelleme van, döntéseinek pedig súlya, és a következményekkel is kalkulálnak a szereplők.

Ella hallgatván anyja szavára előbb bátor és kedves lesz, aztán csak kedves, végül pedig elnyomott, és bizony a herceggel való találkozása az, ami felébreszti benne a vágyat a változásra, hogy talán mégsem ezt érdemli ő a sorstól, és rájön arra is, hogy ezért tennie kell. A herceg hasonló változáson megy keresztül: bár imádja az apját és a királyságát, és tényleg jót akar a népének, attól még érzi, hogy sokkal jobb király lehetne, ha a titokzatos lány állna az oldalán. A két színész között pedig működik a kémia, méghozzá nagyon is. Lily James úgy csábító, hogy közben nem kacér, Richard Madden pedig pimasz mosolyával és humoros megnyilvánulásaival azonnal elcsábítja őt – na, meg minket, nézőket is. És kérem szépen, itt van a kutya elásva: egyiküknek sem kellett levetkőznie ahhoz, hogy valóban érezzük, hogy szerelmesek.

Cate Blanchett, parádés választás volt a „gonosz” mostoha szerepére – a ruhái, a finom jelleme, és az a tűz a szemében szinte már kedvencemmé tette a karaktert, és tudjuk jól, hogy én mindig a sötét oldalon állok, de azért akadnak kivételek, mint például most is. Sikeresen kapott motivációt a hölgy, aki nem „simán” gonosz, hanem intelligens, kissé önző, ám nagyon szereti a gyermekeit, és tisztában van a világ működésével. Ugyanez vonatkozik a Főhercegre (Stellan Skarsgard) is, aki nála egy fokkal önzőbb és számítóbb, de a karaktere bizony nélkülözhetetlen a történet szempontjából. A legmókásabb jelenet egyértelműen tündérkeresztanya megjelenése, akit Helena Bonham Carter parádésan alakít – amúgy meg kérek tőle egy önálló filmet ezzel a karakterrel!

A film nem kevés digitális utómunkát tartalmaz, ám ez nem vesz el a filmélményből, mint teszi azt oly sok, rosszul megkoreografált mozinál, hanem teszi a feladatukat, vagyis erősíti a látványt. Ella átváltozása, az egerek, a tök, és úgy minden a helyén van. Ráadásul az a kék ruha, azért mindketten felsóhajtottunk Orlissával.

Igen, a Hamupipőkében happy end van, de nem is lehetne más, és nem azért, mert Disney, vagy mert így volt a mesében, hanem mert hihető, hogy a sok rossz és annyi küzdelem után végre jó történik a szereplőkkel. Igen, volt olyan pillanat, mikor nekem is bepárásodott a szemem, és az én robotrajongó, űrhajómániás szívem is dobbant egyet, mikor belekezdett Hamupipőke és hercege a táncba. És tudjátok mit? Szeretem én a meséket, ha van benne egy kis romantika, egy kis varázslat, és az egész logikus, koherens, és úgy anblokk szeretnivaló.

Szerző

Catleen

Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Korábbi cikkek

• Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
• Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
• Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
• IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!