A Better Call Saulnak is sikerült elérnie azt, amit eddig minden kedvenc sorozatomnak: eljött az első nagyobb, emocionálisan ténylegesen lesújtó momentum, ami után nemhogy köpni-nyelni nem tudtam, de az egész földi egzisztenciámról megfeledkeztem egy pillanatra. A múltkori, könnyedebb rész után egy kőkemény, igazi arculcsapós drámát kaptunk. Most aztán nem volt semmi viccszünet, az epizód alatt végig rághattuk a körmeinket, az utolsó tíz perc pedig nagyon durván szíven ütött – jelentem, érzelmi roncs vagyok!
A McGill fivérek együttes erővel viszik tovább a Sandpiper Crossing nevű nyugdíjasotthon csalásának ügyét. Első lépésként Jimmynek (Bob Odenkirk) az otthont üzemeltető cég ügyvédjével, Rick Schweikarttal (Dennis Boutsikaris) kell szembenéznie a tárgyalóteremben. Schweikart a feljelentést fenyegetésnek titulálja, és úgy véli, Jimmy zaklatta az ügyfeleit, ezért korlátozó végzést akar rá kiszabatni, hogy többé az épületbe se tehesse be a lábát. A bíró végül Jimmynek ad igazat, ezek után pedig Schweikartnak kötelessége postázni a Sandpiper Crossing összes kérdéses adatát, amit meg is tesz. A probléma csak az, hogy a két testvér hatalmas mennyiségű dokumentumot kap kézhez, amit még közösen sem tudnának belátható időn belül átnézni, így ha akarnak valamit kezdeni az üggyel, csak egyvalamit tehetnek: Howard (Patrick Fabian) segítségét kell kérniük. Jimmy eleinte hallani sem akar arról, hogy együtt dolgozzon Howarddal, akit ki nem állhat, de Chuck (Michael McKean) szerint így a legjobb. Azonban arra, hogyan fogadja majd Howard az ügyet, egyikőjük sem számított.
Negyvenöt perc elteltével világossá válik, hogy az epizód központi témája a testvérharc. Ez egy olyan jelenség, amit nagyjából mindenki ismer, és a szériában ugyan már korábban is felmerült ez a probléma, azonban eddig a Pimentóban a legkomplexebb és egyben a legfelkavaróbb az öccs-báty kapcsolat ábrázolása. Azt már említettem, hogy Jimmy számára Chuck egy személyben példakép, védelmező, ugyanakkor valamilyen szinten az elnyomás forrása is, hiszen amíg dolgozott, Chuck rendkívül sikeres és megbecsült ügyvéd volt, de még most is sokkal többet tud, mint ő, a kis zöldfülű Jimmy. Emiatt a fiatalabbik McGillben nyílván a tisztelet mellett azért az irigység szintén megvan, amihez hozzájön a tény, hogy hiába próbálkozik, egyelőre minden igyekezete füstbe megy, így Jimmy mostanában biztosan nem fog felérni bátyja szintjére. Ezzel kapcsolatban vitatkozik is egy sort a két testvér, és ez a heves dialógus egyértelműen az epizód fénypontja, ami garantáltan ötmillió darabkára töri a szívünket.
A másik említésre méltó és kevésbé könnyfakasztó momentum Mike Ehrmantrauthoz (Jonathan Banks) kapcsolódik. Az egykori philadelphiai rendőr eheti sztorija ugyan nincs annyira a középpontban, mégsem elhanyagolható. Mike ugyanis újra munkába áll, de nem ám akármilyen melót vállal! Nem akarom lelőni teljesen a poént, legyen annyi elég, hogy ez a „küldetése” nagyon közel áll ahhoz, amit a Totál Szívásban Saul Goodman és Gus Fring (Giancarlo Esposito) mellett végez. Mellesleg annyira jó nézni, ahogy badasskedik: nála sokkal fiatalabb, pisztolyos alakokat játszi könnyedséggel szerel le hatvan felett, és fegyvertelenül – hát, igen, öreg róka, nem vén róka!
Lelki gyötrelmeim ellenére sikerült kritikámat aránylag pozitív hangnemben zárnom. Legközelebb Jimmy egyik régi barátjának felbukkanását és egy förtelmes inget csodálhatunk meg. Na, ebből vajon mi sülhet ki?
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback