Táncolj, amíg csak a lábad bírja!
Egy sikátorban holtan találnak egy ismeretlen férfit, akiben Castle-ék felismerik a tévében magát reklámozó, Pitbull becenév alatt futó, személyi sérülésekre specializálódott ügyvédet. Az áldozat titkárnője állítja, hogy főnöke jó ember volt, aki őszintén segíteni akart a károsultaknak, és bár lehet, hogy elcsent egy-két ügyet más ügyvédek orra elől, és akasztott pár nagy kártérítést, a nő nem hiszi, hogy Pitbullt bárki is meg akarta volna ölni. Ám amikor feldúlják az ügyvéd irodáját, a helyszínelők érdekes nyomra bukkannak: egy, a falba rejtett sporttáskára, benne olyan eszközökkel, amik arra utalnak, hogy a férfi halála előtt elrabolt valakit. Mindeközben Ryan és Espo nagyban készül az NYPD éves, jótékonysági tehetségkutatójára, aminek fődíját már az elmúlt két évben is megnyerték. Castle persze kijelenti, csakis azért van egyáltalán esélyük a győzelemre, mivel ő, lévén nem rendőr, nem vehet részt Kate-tel a versenyen. Ám amikor a meghívott híresség váratlanul lemondja a szereplést, Gates Castle-t kéri meg, hogy ugorjon be a helyére – Rick persze kapva kap az alkalmon, bár van két feltétele: felléphet Kate-tel, és részt vehetnek a versenyben.
A héten ismételten egy olyan epizód került adásba, ahol a mellékszál, ha nem is erősebb, de maradandóbb volt, mint a főszál (hiába, közel százötven epizód után már kicsit nehéz emlékezetes gyilkosságot gyártani). Viszont az áldozat karaktere érdekes volt, olyannyira, hogy sikerült végig fenntartaniuk az érdeklődésem, hogy mégis mit tehetett, ami a halálához vezetett. Az egyes gyanúsítottak kicsit kötelező jelleggel kerültek elő – az első lehetséges elkövető, aki persze a leggyanúsabb, rögtön kiesik, őt pedig követik a megszokott figurák: az üzleti rivális, az ex-feleség, a magánnyomozó. Más lehetséges elkövető igazából nagyon nincs is, viszont tény, hogy ezzel a pár személlyel szépen mozgatták a szálakat, és a végére egészen szép – és szimpatikus – végkövetkeztetést vontak le.
Szóval, bár nem volt nagy szám a nyomozás, a szokott színvonalat azért hozta, szép kis csavarokkal és logikus, átlátható indítékokkal, ahol minden az emberi faj gyarlóságához volt visszavezethető. Tulajdonképpen az egész főszálban egyetlen egy dolog volt, ami nem tetszett, egy rövid jelent: egy ponton Castel és Beckett kezét összekötözték ilyen műanyag zsineggel a hátuk mögött, majd magukra hagyták őket az erdőben. Ekkor Rick kijelentette, hogy semmi gáz, a magánnyomozó kurzuson tanulta, hogyan kell ezekből kiszabadulni – az embernek a csuklóját a fenekéhez kell ütögetnie. Na, ezt a kijelentést egy olyan félperces szcéna követte, amiben Kate és Rick fel-le ugrált, és verte a kezét a hátsó feléhez. Értem én, hogy ezt viccnek szánták, csakhogy a végeredmény inkább lett kínos, mintsem humoros.
A korrekt nyomozásnál azonban sokkal érdekesebb az epizódban futó mellékszál, ami rögtön két szinten is működött: egyfelől visszahozta a korai évadok klasszikus, csipkelődős, csoporton belüli versengés hangulatát, másfelől pedig, kissé romantikusan megközelítve a témát, bepillantást engedett Castle és Beckett házaséletébe.
Ugyanis amint kiderül, hogy mindkét páros nevez a versenyen, rögtön kezdetét veszi a rivalizálás, és ezzel együtt a fogadáskötés, felidézve ezzel a második évad egyik epizódját, amiben két páros két külön gyilkosságon dolgozott, és azon fogadtak, ki kapja el hamarabb a gyilkost. Csak úgy, mint akkor, az ellenfelek most sem riadtak vissza a kicsit mocskos módszerektől, ami természetesen remek humorforrásként szolgált, amint talán csak hőseink ügyködése, hogy minél jobb produkcióval álljanak elő, überelt. A két táncjelenetről – Ryanékéről a kihallgatóban, Rickékről otthon – pedig már ne is beszéljünk.
Az érem másik oldala az, hogy ez a hirtelen jött szereplés mégis hogyan hat Kate és Rick kapcsolatára. Nem akarok túl sokat elárulni, így hát maradjunk annyiban: a tehetségkutatót ötvöző személyes probléma köré az alkotók egy kivételesen szép ívet kerítettek, ami sokadszorra bizonyította, miért is olyan kedvelt páros a Caskett. Azért pedig külön jár a piros pont az alkotóknak, amiért gyakorlatilag sikerült bepasszírozniuk egy kvázi tizennyolcas karikás jelenetet egy országos tévécsatorna főműsoridőben futó sorozatába – ami ráadásul még hihetetlen cuki is volt.
Egy ponton azonban számomra kilógott kicsit a lóláb: a mellékszál nyitójelentében – tudjátok, abban a tipikus jelenetben, mikor Kate hívást kap az új ügyről – a dialógus témája teljesen eltért attól, ami később a tényleges mellékszál lett. Itt ugyanis – nagyon szellemesen, édesen flörtölve – a szereplők azt fejtegették, hogy Kate vajon nem bánja-e, hogy nem fejezte be a jogi kart. A jelenet természetesen nagyszerű, viszont témáját tekintve nem illik az epizódba, ezért csak arra tudok gondolni, hogy a korábbi mellékszálat viszik vele előre az alkotók, dolgozva még kicsit Kate ambícióin, és ezzel akarják nekünk jelezni, hogy Beckett talán hamarosan új kalandba kezd.
Bár a nyomozás, szimpatikus végkimenetelétől eltekintve, kissé felejthető volt, a sokszínű, humoros és megható mellékszál ezért több, mint kárpótolta a nézőt, aminek hála igencsak pozitív utóíz maradt a számban a Habeas Corpse után. Köszönöm!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
