A felfedezés folytatódik – a második évad után jöjjön a Sarah Jane kalandjainak harmadik szezonja. Nagyjából erre a tizenkét epizódra is ugyanaz jellemző, mint az előzőekre: a hangsúly egy az egyben az akción van, érzelmi szempontból pedig csak ritkán megyünk mélyre. Azonban mint azt az előző cikkemben is mondtam, a széria mindezek ellenére is rendkívül értékes.
Egész évadon átívelő cselekményszálunk még mindig nincs, de talán ezen a ponton már nem is hiányzik. A harmadik szezonban találkozhatunk a Ki vagy Dokiból már ismert judoonnal, valamint egy furcsa, kígyónyelvvel megáldott földönkívülivel, amiről nem sok minden derül ki, csak az, hogy pusztítani akar, és csúnya, de ennyi bőven elég is belőle. Megismerhetünk továbbá egy rendkívül különleges, időre érzékeny és magányos lénnyel, akinek olyan szuperintelligens űrhajója van, hogy azt nem hogy a Doktor, de bármelyik sci-fiből ismert kapitány megirigyelhetné. Aztán felbukkan újra Sarah Jane (Elisabeth Sladen) ősi ellensége, a Trükkös, a következő részben egy őrült varázsló randalírozik egy kúriában, Mona Lisa életre kel, végül pedig kiderül, hogy a slitheennek rokonfaja is létezik – egyszóval most sem unatkozhatunk.
Az első dolog, ami nagyon szembetűnő és más volt ebben az évadban, az az, hogy mennyire előtérbe kerültek a tini karakterek. Ugyan Rani (Anjli Mohindra), Clyde (Daniel Anthony) és Luke (Tommy Knight) eddig sem voltak elhanyagolhatóak, sőt, ugyanolyan szerves részét képezték a történetnek, mint Sarah Jane, most mégis több szerep jutott nekik, mint eddig valaha. Azt is lehetne mondani, hogy fordult a kocka, hiszen az epizódok kilencven százalékában Sarah Jane került bajba (sokszor már az első pár percben!), és azt hinné a néző, hogy a főszereplő hiányában elszabadul a Pokol, de egyáltalán nem ez történt. Az újságírónőt pont azok a fiatal, ijedt, ám nem kevésbé talpraesett és ügyes társai mentették meg, akikről nem gondolná senki, hogy „felnőtt kíséret” nélkül képesek lennének bármire is. Ha ez nem ad önbizalmat és hitet a gyerekeknek, akkor semmi!
A másik rendkívül érdekes momentum a Tizedik Doktor (David Tennant) megjelenése volt. Aki látta az anyaszériát, az tudja nagyon jól, hogy teljesen mindegy, éppen hogyan néz ki, a Doki mindig a Doki marad, aki imádja bizonygatni az intelligenciáját, inkább a saját feje után megy, minthogy másokra hallgasson, és sokszor figyelmen kívül hagyja az útitársát is. A Sarah Jane kalandjaiban viszont teljesen más megvilágításban láthatjuk az ő karakterét, mert sokkal együttműködőbb, sőt, még azt is mondhatnám, hogy rá van utalva Clyde-ékra, így a Nap Hőse díjat sem ő kapja egyedül. Lehet, hogy ez csak amiatt van, mert neki megvan a saját show-ja, amiben kiélheti magát, viszont akkor is meglepő volt ilyennek látni kedvenc időlordunkat.
A Sarah Jane kalandjai továbbra is roppant érdekfeszítő: mozgalmas, játékos, aranyos, és olykor szomorú. Az alkotók kreativitása külön említést érdemel – egy ilyen sorozat esetében ez nyílván egy elengedhetetlen kvalitás, de akkor is jó olyan lényeket látni, akikről eddig még nem hallhattunk a Whoniverse-ben.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
