Odaát változatlan a helyzet: a múltkori filler után kaptunk még egy időkitöltő epizódot, ami megint nem volt rossz, valamint már volt benne egy momentum, ami legalább egy kicsit hozzátett a fő cselekményszálhoz. Az izgalmakra nem lehet panasz, és sok szereplőt mozgosítottak az alkotók, az összhatás mégis elég gyengécskére sikeredett.
Dean (Jensen Ackles) és Sam (Jared Padalecki) ezúttal egy öngyilkos férfivel kapcsolatban nyomoz, ám nincs túl sok információjuk, ami alapján haladni tudnának. Az áldozattal kapcsolatban annyit tudni, hogy teljesen boldog életet élt a feleségével, és hívő emberként gyakran járt misére, utána pedig gyónni, mégis véget vetett az életének, ráadásul nem is éppen a legfájdalommentesebb úton: hasba szúrta magát. Sam először nem hiszi, hogy ez az a típusú ügy, amivel ők szoktak foglalkozni, de Dean megérzései mást mondanak. Ezután még két ember meghal, akik közül az egyik egy férfit a saját felesége szúrja le, valamint a helyi templom főpapja, akihez az előző két áldozat járt misére. Vajon mi köze lehet a halottaknak az egyházhoz? A srácok úgy érzik, ártó szellemmel lehet dolguk, amit viszont a főpapnővel (Rachel Keller) közösen kiderítenek, arra egyikőjük sem gondolt. Közben Rowena (Ruth Connell) igyekszik kibékül Crowleyval (Mark Sheppard), miután a Pokol királya „tálcán kínálja” a nőnek ősi ellenségét, Olivette-et (Teryl Rothery).
A problémám ott kezdődik, hogy megint nem nagyon van összeegyeztetve a két szál. Először is, ami a srácokkal történik bőven túlsúlyban van ahhoz képest, ami Crowleyéknál folyik, így az utóbbinak elveszik a relevanciája. Ezek után hiába jók a dialógusok, hiába izgalmas mindkét esemény, csak összezavarja a nézőt a helyszínek közti folyamatos váltogatás (arról nem is beszélve, hogy még flashbackeink is vannak!), és így a tempó rettenetesen akadozó. Nem tudom, min múlik, hogy Carveréknek mikor jön össze a több cselekményszálas felépítés és mikor nem, de egy biztos: még legalább háromszor át kéne olvasniuk, amit leírnak, mielőtt elkezdenek forgatni!
Aztán, a logikával is adódott egy kis gond – és erről már rég nem kellett panaszkodnom! Most szerencsére csak egy jelenet szúrta a szememet, az viszont nagyon. Adott egy tizenhatodik századi, olasz nyelven írt napló az epizódban, amiből a főpapnő nagyjából a huszadik perc tájékán olaszul idéz. Nagyjából tíz perccel később azonban Sam minden gond nélkül olvassa ugyanazt a naplót, és angolul idéz belőle. Na, most két variáció lehetséges: Sam perfektül beszéli a középkori olaszt (ami valószínűleg azért nem teljesen ugyanolyan, mint a mai) és képes felfokozott érzelmi állapotban is másodpercek töredéke alatt lefordítani az olvasott szöveget angolra, vagy a kedves írók megint nem figyeltek. Van egy olyan sejtésem, hogy az utóbbi verzió az esélyesebb. Pedig legalább végre Sam volt a nap hőse!
Azt hiszem, mostanában nem lehetek feltétlenül boldog, ha az Odaátról van szó. Rövid ideig tartó fejlődés után olyan sebesen romlik a minőség, mint nyáron a tej. És nemrég berendelték a tizenegyedik évadot is. Ezek alapján azt mondom, hogy talán nem volt olyan fontos.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback