Volt Ra’s al Ghul, nincs Ra’s al Ghul – ahhoz képest, hogy ez előző epizódban maga a Démon Feje bújt Íjász ruhába, hogy bemocskolja Oliver jó hírét, az eheti epizódban nyomát sem látjuk. A Suicidal Tendencies egyébként is csak félig szól az Árnyak Ligájának fenyegetéséről – hogy ez jó, vagy rossz, azt nem is olyan könnyű eldönteni.
Az epizód egyik részében Diggle-t és Lylát láthatjuk bevetésen, az Öngyilkos Osztag egy csekély létszámú alakulatában – nászút helyett tűzharc, kinek mi jut. Közben az Árnyak Ligájában mindenki zöld kapucnit húz, és pillanatok alatt lerombolják az Íjász ölésmentes imidzsét. Ray végre megjelenik, mint Atom, de sajnos első körben nem hogy segítene Olivernek, de megpróbálja átadni a rendőrségnek.
A Suicidal Tendencies olyan, mintha két epizódból kevertek volna ki egyet, ami bár nem kifejezetten rossz, de nem is alkot egységes egészet. Ha külön-külön vesszük a két fő történetszálat, Diggle-ék vonalán kevés kivetnivalót találunk. Az esküvő talán egy kicsit gyorsan le lett rendezve – nem nagyon hagyták, hogy az ember átérezze a hangulatot –, ennyi várakozás után lehetett volna megindítóbb esemény is. Az viszont csodálatosan fel volt építve, ahogy ez a nem mindennapi munkát végző pár rájön, hogy már nem állhatnak ugyanúgy a bevetésekhez, mint régen, hiszen van egy kislányuk, akiért felelősek és aki mellett ott kell lenniük. A problémához szép alaphangot adott Deadshot története – a flashback részek ezúttal nem Oliverről szóltak, de így is kiválóan kiegészítették a történetet. Mindennek tetejébe szintén nagy húzás volt Kupidó, mint comic relief, a sok dráma mellé, és még a harc is izgalmas fordulatokat vett néha, így a rész ezen fele igazán jó teljesítményt nyújt.
Kevésbé mondható el ez a Starling Cityben játszódó történetszálról. Persze gondolhattuk, hogy nem Ra’s al Ghul fogja elvégezni a piszkos munkát, de az előző epizód utolsó jelenete alapján azért valamivel nagyobb részvételre lehetett számítani tőle. Így viszont be kell érjük Maseoval, akiről még nem derült ki, miért állt át ilyen mértékben a sötét oldalra – gondolom, erről majd a következő részek flashbackjeiből tudhatunk meg többet. Sokkal nagyobb csalódás volt viszont Ray debütálása, mint Atom. Nagyon hirtelen fordult az Íjász ellen, és amikor megtudta, hogy Oliver az, egy pillanatra sem állt meg, hogy mondjuk kérdezzen, vagy legalább meghallgassa a másik oldalt. Egy zsenitől több racionalitást várna az ember. Ráadásul ezek után legalább ilyen hirtelen úgy dönt, mégis hisz Felicitynek, és védelmébe veszi a város igazságosztóját. Hogy mi győzi meg az egyik, vagy a másik oldal igazáról, arról nem esik szó, így az ember csak kapkodja a fejét, hogy akkor most mi van.
Mindennek ellenére a hős vs. hős helyzetek azért mindig izgalmasak, és az Arrow be is dob egy ősi szuperhősös vitát: melyik a jobb, az erő/képesség, vagy a high-tech felszerelés? Az Atom ruha ezúttal kikap, bár szerintem ezt bőven írhatjuk a tapasztalatlanság számlájára (hiszen Oliver Barryt is könnyedén legyőzte az első alkalommal). Ha el tudjuk felejteni, hogy magának a konfliktusnak nem sok értelme van, akkor a két hős rivalizálása egészen szórakoztató, és úgy egyébként a harci jelenetek most is jól sikerültek – külön kiemelném azt a gyönyörű koreográfiát, amikor Oliver a Liga Íjászaival küzd.
Összességében nem ez volt a legjobb Arrow rész az évadban, az biztos, de így is volt látnivaló bőven. Az Atom ruha sorozat-költségvetéshez képest kifejezetten jól néz ki, remélhetőleg viselője ezek után jobban ki is használja majd. Tulajdonképpen a nagy képpel szintén elégedettek lehetünk – az egyik oldalon gyűlnek a szuperhősök, a másik oldalon felsorakozik az Árnyak Ligája. Ezt az évadvégi összecsapást bizony érdemes lesz kivárni!
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
