Alapjáraton nem igazán lehet romkomokkal lekenyerezni, ám úgy tűnik, FranDrescherrel nekem bármit el lehet adni.
Joy Miller (Fran Drescher) New York-i fodrász/kozmetikus, kinek minden álma, hogy normális pozícióban el tudjon helyezkedni a szakmájában, és előbb érvényesülni tudjon, mint szakember, aztán jöhet a szerelem egy olyan férfi oldalán, aki megbecsüli őt. Ám mivel jelen pillanatban ebből a kettőből egy sem akar összejönni, Joy egy kozmetikai iskolában tanít. Egy nap azonban egyik diákja véletlenül felgyújtja a tantermet, Joy pedig, halált megvető bátorsággal, visszamegy, hogy kimentse a teremben tartott állatokat. Bátorsága miatt címlapra kerül, mint a hős tanárnő, és a hír eljut egy kis, Kelet-Európai ország, Szlovécia diktátorának (Timothy Dalton) – akarom mondani elnökének – a fülébe, aki, abban a hitben, hogy Joy valódi tanár, meghívja országába, hogy tanítsa gyermekeit a nyugati életstílusra. A nő persze kapva kap a lehetőségen, elfogadja az állást, és Szlovéciába érkezve megmutatja az ottaniaknak, milyen is a nyugati életfelfogás.
A film gyakorlatilag két mintának a keverékéből táplálkozik: egyrészt ott van a klasszikus romkom-forma, ami miatt már az első perctől tudjuk, hogy Joy, és az elnök, Boris Pochenko egymásra fognak találni, miközben Joy szépen, lassan rávezeti a férfit és környezetét arra, hogy nem olyan jó dolog a diktatúra, és hogy mézzel több legyet lehet fogni, mint ecettel. Meg úgy mellesleg hagyni kell, hogy a gyerekek maguk próbálgassák a szárnyaikat. A másik alap természetesen A dadus, hiszem a film készítésekor nagyban robogott a sorozat. A szépész és a szörnyeteg alapszituációja rémisztően hasonlít Drescher szitkomjára: adott egy csinos, középosztálybeli, non-konvencionális értékrenddel megáldott nő, aki valahogy elkerül egy felsőosztálybeli özvegy otthonába, hogy aztán ott annak gyerekeire felügyeljen.
Viszont a film nem egyszerűen másolja a sorozatot, hanem kicsit finomít a női főszereplő karakterén: a zsidó-mellékszál, ami megszokott eleme Drescher munkásságának, most lekerült az étlapról, Joy valahogy kiegyensúlyozottabb, kevésbé kicsapongó, nem annyira harsány és abszurd, mint A dadus vagy a Happily Divorced Franje. Emellett a férfiakhoz való hozzáállása szintén kicsit más: míg az előbb említett két karakter, ha nem is férfifaló, de erősen párkapcsolat-orientált, míg Joy először önmagaként akar érvényesülni, bár azért így is van egy-két olyan megjegyzése, amiből sejteni lehet, ha egy gazdag, rangos pasi hajtana rá, nem utasítaná vissza.
A gyerekek problémáit szépen sikerült beépíteni a környezetbe, bár négyük közül igazából csak kettőnek jutott valódi szerep: az elsőszülött fiú, Karl (Adam LaVorgna), akit apja örökösének szánnak, gyűlöli a politikát, és inkább festene, de ezt nem meri bevallani ; húga, Katrina (Lisa Jakub) kétségbeesetten vágyakozik a szabadságot jelentő nyugati életvitel felé, ráadásul beleszeret az egyik, apja ellen dolgozó aktivistába. Kistestvéreik szerepe igazából egy-egy attribútumban kimerül: Masha (Heather DeLoach) duci, Yuri (Kyle és Tyler Wilkerson) meg rágja a körmét.
Joy és Boris kapcsolata, bár teljesen kiszámítható – pont úgy, mint a film egésze – szépen, aranyosan épül, amin az is segít, hogy Drescher és Dalton közt egész jól működik a kémia, bár úgy hiszem, a film végére a készítők kicsit átestek a ló másik oldalára a diktátor jellemfejlődését illetően. Bár a térkép szerint az apró Szlovécia Magyarország észak-keleti határán fekszik, a film ott játszódó jeleneteit Prágában forgatták (mekkora poén lett volna már, ha nálunk!), és néha talán túlzásokba estek a visszamaradott, alapvetően agrárnemzet bemutatását illetően. Az összkép azért egészen tetszetősre sikeredett, Joybáliruhája a film végén pedig különösen szép.
A szépész és a szörnyeteg nem korszakalkotó mű, de műfaján belül megállja helyét – könnyed, kikapcsolódást nyújtó szórakozást biztosítva a nézőnek. Amúgy meg ki tudna ellenállni Fran Drescher humorának?
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.