Öveket becsatolni, ez rázós menet lesz.
Sebeiből felépülve Grant Ward rögtön akcióba kezd: először is, 33-as ügynök – Kara – segítségével foglyul ejt egy tudóst, hogy azzal rendbe hozassa a nő arcát, majd mikor ez sikerül, szövevényes tervet kovácsol, hogy, szintén Kara segítségével, eljusson a Talbot felügyelete alatt lévő Bakshihoz. Helyzetüket azonban nehezíti, hogy bár míg Kara eltorzult arcát sikerül elrejteni, és újra működőképessé tenni a maszkot – hogy mások arcát is felvehesse –, a nő érzelmileg teljesen instabil, nincs identitása, ráadásul eltökélte, hogy valahogy megtalálja annak a módját, hogy köszönetet mondjon Wardnak. Eközben a Játszótéren Coulsonnak döntést kell hoznia Skye-t illetően, Fitz és Simmons kapcsolata pedig még feszültebbé válik. Mindez idő alatt Mack elviszi Huntert a „valódi” S.H.I.E.L.D. főhadiszállására, ahol a vezetőtanács megpróbálja meggyőzni őt arról, hogy márpedig nekik van igazuk.
A sorozat mögött álló, lenyűgöző bandának megint sikerült összehoznia egy, a felszínen izgalmas és tetszetős, ám a sorok közt olvasva rettentő tömény és sokrétegű epizódot, nagy adag karakterdrámával és egy csipetnyi felvezetővel a jövőre nézve. De lássuk csak, mi is történt!
Talán a legizgalmasabb dolog jelen pillanatban – a sorozat egészét nézve – a másik, „valódi” S.H.I.E.L.D. léte. Maga a szervezet egyelőre nem sok olyan dologgal szolgált, ami igazán meglepő lett volna: a vezetőség nehezteli Fury titkait, úgy érzi, hogy Coulson is ugyanezen az úton indult el, és éppen ezért meg kell tőle szabadulni és átvenni az irányítást – mondom, ez tényleg nem meglepő. Viszont elmondani nem tudom, mennyire haragszom erre a szánalmas, képmutató bandára. Mert lehet, hogy az elmúlt fél évadban Coulson (kissé) saját szakállra kergette az idegen írást (amit, hozzátenném, a HYDRA is tette), viszont ő legalább csinált valamit. Harcolt a HYDRA-val, jobbra-balra mentette az embereket, és nem mellesleg javított a S.H.I.E.L.D. renoméján. Eközben ez a másik banda szépen ült a babérjain és „információkat gyűjtött” – mert ha bármit is csináltak volna, annak lenne nyoma. Ja, és nem mellesleg: Hartley, ismétlem, annak köszönheti a halálát, hogy bolond módon olyan dolgokat fogdosott, amihez józan, ép eszű ember nem nyúl puszta kézzel.
A történet ezen szálán amúgy rettentő érdekes a Bobbi-Lance–dinamika. Hunter valami isteni volt az epizódban, hozta azt a nagyszájú, comic-relief formáját, amit imádok, rengeteg csípős, szarkasztikus megjegyzéssel – nem mellesleg pedig azt is sikerült kristálytisztává tennie, kihez is köti a hűsége. Ehhez jön még Bobbi bizonytalansága – a nő őszintén szeretné, ha összejönnének a dolgok volt férjéval, viszont hűsége a másik S.H.I.E.L.D.-hez köti, akikkel úgy tűnik, ideológiai nézetei megegyeznek (ami valamilyen szinten ironikus, legalábbis ha azt vesszük, hogy azok titokellenesek, Bobbi meg hónapok óta mást sem csinál, csak titkolózik). Mindenesetre érdekes dolgokra számíthatunk még ezen a fronton, főleg az epizód zárását ismerve.
Coulsont mindig is kedveltem, és bár az elmúlt másfél évadban érdekes volt újraéledésének mitológiáját boncolgatni, valamilyen szinten örülök neki, hogy annak a fejezetnek a végére értünk, mert így most végre fókuszálhatunk arra, ki is valójában Coulson és honnan jött. Az előző részben már tettünk erre egy kis kitekintést, amit ez az epizód még tovább vitt, méghozzá Lola háttértörténetével (ami mondjuk időileg nem a leghihetőbb, de ezt nézzük el, mert attól még megható). Ráadásul ehhez jött még a vörös corvette-es metafora, ami az egy az egyben szíven ütött – mint teszi azt a Coulson és Skye közti apa-lánya kapcsolat minden egyes alkalommal.
És ha már Skye – Coulson vele kapcsolatban szorult helyzetbe került, és olyan döntést volt kénytelen hozni, aminek nem örül, és amivel kapcsolatban úgy érzi, rosszul lépett. Az epizód gyönyörűen épít erre a vonalra néhány remekül megírt, szellemes, ám megható dialógussal, amiken csak még dob egyet Clark Gregg és Chloe Bennet könnyed játéka, akik a való életben is olyan jól kijönnek egymással, mint a képernyőn (csak egy kis háttérinfó: a gumicukros jelenet nem volt benne a forgatókönyvben). Ide tartozik még, csak hogy ezen a mellékszálon is legyen némi rejtély, az a kesztyű, amit Simmons készített Skye-nak, hogy ezzel segítsen uralkodni az erején. Csakhogy két jelenetben is feltűnik ez a kesztyű, és mindkét alkalommal kihangsúlyozzák, hogy ára lehet a használatának, csak éppen nem tudjuk meg, hogy mi az. Tehát a narráció egyik legfontosabb szabálya szerint bármilyen mellékhatással is jár a kesztyű használata, az kiemelten fontos lesz a jövőben.
Meg merem kockáztatni, hogy jelen pillanatban kisebb az esélye annak, hogy Fitz és Simmons összejöjjön a jövőben, mint annak, hogy Skye és Ward újra egymásra találjon – viszont az írók mentségére legyen mondva, ezt a problémát (is) remekül tálalják. Már több epizód óta emelkedik a feszültség a két karakter közt, és Fitz végre kifakadt, és kerek-perec Simmons arcába vágta a problémát: lehet, hogy ő és Skye saját akaratukon kívül megváltoztak, viszont ők legbelül ugyanazok maradtak, akik eddig is voltak; ezzel szemben Simmons pont úgy változott meg, hogy szinte lehetetlen ráismerni, és éppen ezért az ő transzformációja a legrémisztőbb. És valóban: Jemma félelme a változástól labilissá teszi őt, elködösíti az ítélőképességét, és emiatt még az sem elképzelhetetlen, hogy a jövőben, a „jó ügy nevében”, barátai ellen forduljon.
És akkor végezetül az, amire lassan négy hónapja vártunk (vártam): Grant Ward! Őszinte leszek, vegyes érzelmeim vannak a visszatérésével kapcsolatban. Egyfelől, persze, jó viszontlátni, főleg úgy, hogy végre senki sem irányítja, viszont én még mindig kétlem, hogy jelen pillanatban a „valód” Warddal állnánk szembe. Voltak bizonyos pontok az epizódban, mikor azt mondtam, igen, most ő szinte, most a valódi arcát mutatja. Viszont voltak olyanok is, mikor úgy éreztem, mintha visszafogná magát – mintha nem tudná, nem akarná, vagy nem merné az igazi valóját mutatni. Attól tartok, ez is afféle védelmi mechanizmus nála, amin nem tudom, valaha is képes lesz-e áttörni.
Az is érdekes, hogy egy ponton megvetően mondja – egyértelművé téve, hogy ez nem tetszik neki –, hogy Garrett ahelyett, hogy segített volna neki, valójában csak gyilkossá tette. Ehhez képest ebben a részben ismét gyilkolt, olyankor is, mikor talán nem lett volna kötelező – a kérdésem tehát: miért nem tesz valamit az ügy ellenében? Egyedüli válaszként arra tudok gondolni, hogy nincs oka arra, hogy tegyen. Ward jelen pillanatban egyedül van, mint a kisujjam – csak Kara van ott mellette, ő viszont olyan alárendelt pozícióba helyezi magát, hogy esélye sincs hatni Wardra. Ezért Grant ahelyett, hogy küzdene a ráosztott szerep ellen, inkább elfogadja azt, akkor is, ha az látszólag ellentmond a valódi természetének.
Másfelől a tettei is kicsit összezavarnak. Egyrészt van az, hogy nem tudom, mire kell nekik Bakshi – mert amit terveznek vele, amit láttunk az epizód végén, az bőven túlmutat azon, hogy Kara rendezni akarja a számlát. Nem, itt valami nagyobb dolog készülődik, amivel szerintem lehet, Kara sincs tisztában. És itt jön be még valami: bármennyire is úgy tűnhet, hogy Ward önzetlenül segít a nőnek, vagy egy olyan érzésem, hogy manipulálja őt. De vajon mi vezetheti erre – erre, ami annyira hasonlít arra, amit vele is tettek anno? Mire készülhet? Még mielőtt innen továbblépnék, csak egy dolgot akarok még megemlíteni: ismét szóba került Ward családja és az, mi történt velük, jó, zavaros monológban előadva, csak éppen az a baj, hogy ebben a monológban tulajdonképpen csak az volt benne, amit a saját szemünkkel láthattunk is a Things We Buryben – azt, hogy mi lett Ward családjának a sorsa, még mindig nem tudjuk.
És akkor nem is lennék valódi shipper, ha nem elemezném kicsit a „Skyeward”–jelenetet – ugyanis Chloénak és Brettnek volt egy közös jelenete az epizódban, ha nem is éppen úgy, mint ahogy arra számíthattunk volna. Ugyanis Kara egy ponton eldöntötte, úgy törleszti a számlát Ward irányába, hogy felvesz némi szexi fehérneműt, meg hozzá Skye arcát (hoppá, itt álljunk meg egy pillanatra! Ahhoz, hogy Kara lemásolja valaki arcát, ahhoz előbb be kell azt szkennelnie a szemébe épített szerkentyűvel. Ergo szüksége volt egy fotóra Skye-ról – de vajon honnan szerezte ezt be? A tippem: volt egy Wardnál), majd rámászik Grantre, szó szerint valóra váltva annak álmait.
Miért is olyan fontos ez a jelenet? Még az epizód előtt jöttek a hírek, hogy lesz majd egy szcéna, aminek a Skyeward rajongók nagyon örülni fognak. Aztán kijött a rész, és az említette rajongók kiakadtak, mivel számukra nem ez – az, hogy Ward egy másik nővel smárol, aki jelen pillanatban úgy néz ki, mint Skye – a boldogság. Én viszont azt mondom, tessék csak szépen a sorok között olvasni! Ugyanis vegyük csak szépen sorjában: mikor Ward először meglátja Karát, van egy pillanat, amikor tisztán leolvasható az arcáról, hogy igen, éppen most vált valóra minden álma (említettem már, mennyire jó színész Brett Dalton?). Ezt követi pár csók – tíz másodperc, aminek idejére Grant úgy dönt, elhiszi az illúziót –, majd pedig az, hogy eltolja magától a nőt, és kijelenti, hogy nem, nem ez az, amit akar. Egy fenéket nem.
Igazából ez a jelenet kicsit arra emlékeztet, ami a Castle negyedik évadának végén történt: ott is Kate egy pillanat alatt összetörte Castle lelkét, aminek hozadékaként Rick úgy döntött – puszta józan ésszel –, hogy nem fogja tovább szeretni a nőt. Grant is hasonló cipőben jár éppen: objektívan tudja, hogy az a leglogikusabb lépés, ha mindenről letesz, és kijelenti, nem szereti többé Skye-t – csakhogy az érzések nem így működnek. Castle-s kifejezéssel élve: ez nem egy kapcsoló. És Ward bármennyire is próbálja tagadni, hogy még mindig szereti Skye-t, fájdalmasan egyértelmű a szavaiból és a viselkedéséből, hogy pont ennek az ellenkezője igaz. Szóval Skyeward még messze nem halott.
Azt hiszem, már a midseason premier óta emlegetem, hogy minden, ami most történik, csak valami nagyobbnak a felvezetése. És most nagyon úgy tűnik, hogy az a „valami nagyobb” a következő epizódban be is fog következni. Nem fogok hazudni: baromira fel vagyok csigázva.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
