Eléggé más elvárásokkal ültem be erre a filmre, mint amit végül kaptam. Csak koca akció-rajongónak mondanám magam, valahogy jobban viselem, ha az adrenalin kevésbé széles folyama árad felém a vászonról, ha kevésbé lapítom magam a kényelmes karosszékbe a moziteremben, miközben szemmel követem a már-már tapintható feszültséggel pergő eseményeket.
Történetünk Kongóban kezdődik, ahol Jim Terrier (Sean Penn) kettős feladatot lát el. Az egyik nyilvános és ez a szint az, amit bűbájos barátnője, Annie (Jasmine Trinca) előtt is felvállal; e szerint ő a helyi humanitárius segélyszervezeteket védelmező és támogató, kvázi békefenntartó fegyveres. Ámde ezen kívül titokban afféle bérgyilkos-mesterlövész is, aki – mikor a cége számára kedvezőtlen fordulatot vesz a bányapolitika –, egy jól irányzott golyóval elpakolja láb alól a bányaügyi minisztert. Azután felkapja a szél és messzire repíti a bajoktól, amiket okoz, Afrikától, no meg persze: Annie-től.
Főhősünk azonban nem egyszerű bérgyilkos, hisz bűntudattól hajtva sok évvel a merénylet után visszatér az országba, hogy valóban humanitárius tevékenységet folytasson, amikor váratlanul három helybeli az életére tör, de nem járnak sikerrel. Viszont a szemfüles Jim kiszúrja, hogy hiába helyiek a fiúk, a megbízó bizony nem az, s ezzel kezdetét veszi a macska-egér hajsza, amibe a régi bajtársaktól kezdve az Inerpolon át, Annie-ig körülbelül mindenki bevonódik, ki a vadász, ki a vad és ki az egyszerű ágyútöltelék oldalról. (De a szerepek persze dinamikusan váltogatnak, hiszen igazi fajsúlyos nehézfiúk ropogtatják a fegyvert.) Emeli a tétet a koránt sem makulátlan múltú főhős rejtélyes eredetű agyi betegsége és mindezt bőven fűszerezi Annie és Jim nyolc év után újra fellobbanó szerelme, ami mit sem veszített erejéből a közbülső évek és események alatt.
Mit mondjak, a Gunman véleményem szerint valódi, afféle pasis-film, van benne igazságosztás jócskán és egy kis világmegváltás, no meg nő-mentés, hogy hősiesebb legyen az egész. Talán az emberi kapcsolatokat – a szerelmet és házasságot kezeli egy kicsit bárgyún, de ez nem vészes. Szerencsére nem ez volt a film főprofilja, különben most elégedetlenül visítoznék.
A történet maga következetes, jól kihasználja a helyszínei adta lehetőségeket, nem feledkezik meg a karakterei sajátosságairól. Annie-ben éreztem csak némi következetlenséget – attól például padlót fogtam ott a székemben ülve, milyen vidám könnyedséggel közli a film elején, hogy aznap két ember is meghalt a kezei között a klinikán. Nem tudom, nem vagyok orvos… háborús övezetben ez nyilván mindennapos, engem akkor is megdöbbentett ez a derűs közöny. Később már sokkal életszagúbb volt, ahogy a lövöldözésekre reagált és szerencsére nem silányították egy magatehetetlenül visongó kolonccá a főhős nyakán, igen is tevékenyen részt vett a saját megmentésében, és ez tetszett.
Jim Terrier viszont igazi régi vágású akcióhős, az a fajta, aki a saját, nem hogy képzelt, de valós, sőt orvosi korlátaira fittyet hányva indul az igazság felderítésére és a nő megmentésére, minden mozdulatával kétszeresen kockára téve az életét, és persze amilyen forrón tud szeretni, olyan hatékonyan tud ölni is, pedig nem éppen hátulgombolós és ügyetlen ellenfeleket pakolnak az útjába. No, azért azt az unásig ismételt akció-film klisét, amikor a főhős lő és talál, az ellenfelek viszont hiába lőnek rá akár egészen széles folyosóban futva is, úgysem találják el, itt is megtaláljuk sajnos, épp csak annyival szelídítik meg, hogy Jim minden golyója sem feltétlen ér célt. Csak a többség. Ezen kívül talán csak kicsit ritkábban kellett tárat cserélnie, mint amit nyolc-kilenc golyó indokolna, van viszont egy jelent, ami épp egy tárcsere okán lesz nagyon életszerű, hiteles és eszelős.
Mindent összevetve a The Gunman pörgősre sikerült, az összecsapások pengeélesek és életszerűnek tűnnek, de a Taken rendezőjétől nem is vártam mást. Talán csak néhány jól előkészített véletlen egybeesés az, aminél előjött belőlem a „na persze, tipikus” érzés, amikor előre tudtam, mi fog történni, de elnéző vagyok ezzel is, mert kárpótolt az a jóval több frappánsan szerkesztett jelent, ami mellett belefért ez a néhány gyengébb húzás az alkotóktól.
Ami a színészi játékot illeti, Sean Penn van olyan nagy név, hogy nem lepett meg, hogy abszolút hitelesen alakította a sokat élt, vérprofi katonát, és az sem, hogy az Annie iránti érzéseit is jól meg tudta jeleníteni, vagy vívódásait és szenvedéseit. De mellette mindenki más is megállta a helyét a szerepében, Jasmine Trincát különösen szerettem, de Annie hálás szerep is volt, az apró következetlenségek ellenére is.
Egy szó mint száz, ha valaki olyan akciófilmre vágyik, ami azért karcolgat mélyebb morális kérdéseket is és izgalmas marad az első perctől az utolsóig, és ezért cserébe nem bánja, ha a film kicsit fajsúlyosabb és nem adja a végén azt a felhőtlen felpörgött érzést, annak csak ajánlani tudom.
Szerző
-
Szerkesztő
“Ha az elme gondolatokra éhes, legyenek éles fogai” – mondja Volys a sárkány a Bamarre hercegnőiben.
Korábbi cikkek
Film2021-12-0410 vidám film déli depresszió ellen
Akciófilm2021-08-24Lőpor turmix (2021)
Évadértékelő2021-08-08Lucifer az Újvilágban – 5. évad kritika
Dráma sorozat2021-06-10Lucifer 1. évad – évadértékelő
