A Castle írói néha szeretik elmozdítani a fókuszt Rickről és Kate-ről, és Ryanre, Espositóra, vagy esetleg Gatesre irányítani azt. Ez mindig kicsit kockázatos lépés, hiszen az emberek alapvetően Caskettért nézik a sorozatot, ám mivel ezekre a kitekintgetésekre mindössze évadonként egyszer-kétszer kerül sor, és mivel szinte kivétel nélkül remekül vannak megírva, inkább feltüzelik a szériát, mintsem unalmassá tennék azt.
Már előre arra készülve, hogy fizetni tudja majd kislánya egyetemi tanulmányait, Ryan másodállást vállal sógora, Frank (David Conrad) biztonsági cégénél, ahol különböző rendezvényeken személyi testőrként dolgozik. Legújabb feladata, hogy Alex Lopez (Ricardo Chavira) kongresszusi képviselőre vigyázzon egy jótékonysági eseményen, ahol az beszédet mond barátja, egy, az afrikaiaknak tiszta vizet biztosító jótékonysági szervezetet vezető Carolyn Decker (Annie Little) kedvéért. Ám ahogy a beszédre készülve a képviselő és Decker a színpad mellett beszélget, valaki meglövi őket. Ryannek, aki alig pár lépésre állt a politikustól és barátjától, esélye sincs, hogy megmentse két védencét – ráadásul a támadóból is csak annak egyre távolodó hátát látja, ahogy a férfi elmenekül a hotelből. És bár amíg a képviselő viszonylag enyhe sérülésekkel megússza az esetet, Carolyn Decker a kórházban életét veszti, gyilkossági üggyé avanzsálva az esetet.
Ami kétség kívül a legerősebb ebben az epizódban, az a felütés. A Castle általában egy elég jól bejáratott képlet alapján építi az epizódjait: nyitunk egy jelenettel, ami vagy a gyilkosságot magát mutatja be, vagy közvetlenül megelőzi azt, vagy azt helyezi középpontba, ahogy megtalálják a hullát. Azt követi általában a mellékszál felvezetése, esetleg egy jelenettel Castle-ék lakásán, vagy ezt átugorva rögtön a helyszínelés, amit aztán a nyomozás maga követ. Ezzel ellentétben most hosszú percek teltek el, és még mindig nem volt hulla. Volt viszont nagyon szép, hosszú felvezetés, ami egy kis baráti csipkelődéssel indított, majd egy kis bepillantással folytatódott Ryan a kapitányságon kívüli életébe, ami után következett egy elég feszült jelenetsor, ami Decker halálával kulminált. És mindez nagyszerűen működött.
Jó volt ez a bepillantás Ryan életébe, már csak azért is, mert a csapaton belül azért mégiscsak ő van a totemoszlop legalján, ha az erőviszonyokat nézzük, és emiatt hajlamosak lehetünk rá, hogy cukinak, nem túl veszélyesnek tekintsük – egyszerűn azért, mert ezt várjuk el annak a mini-Castle-nek a viselkedése alapján, aki Ízek, imák, szerelmeket olvas –, aztán jönnek az ilyen epizódok, amik megmutatják, hogy igenis van vér a pucájában, és bizony ő is nap mint nap megküzd a saját démonaival. Kapcsolata mind nővérével, Gwennel (Heather Mazur), mind sógorával, Frankkel nagyon tetszett – bár ez utóbbi esetben voltak némi, teljesen szubjektív problémáim a castinggal. Mindössze arról van szó, hogy a Franket alakító színész játszotta az Agents of S.H.I.E.L.D. előző évadában a már szinte ördögi milliárdost, Ian Quinnt, aki lelőtte Skye-t, és aki jelen pillanatban is valószínűleg a Gravitóniummal kísérletezget, és egyszerűen képtelen voltam elvonatkoztatni a színészt ettől a szereptől, aminek az lett a vége, hogy folyton azt vártam, mikor fogja Frank hátba szúrni Ryant.
Az epizód erényei mellett szól még az is, hogy bár a fő hangsúly mégiscsak Ryanre, és leginkább az ő bűntudatára és az azt fűtő, igazság utáni vágyára helyeződött, ez még nem jelentette azt, hogy Kate és Castle margóra szorult volna. Nem csak, hogy szerves részei voltak a nyomozásnak, hanem még személyes történetük is haladt előre egy kicsit, ami egyrészt a múlt heti vonalat követte, másrészt pedig mintha egy ponton visszautalt volna a Time Will Tell című epizódra. Bár a humor a héten nem kapott túl nagy szerepet, azért két hatalmas beszólásra maradt játékidő – az első, One Direction-ös megszólalásnál szó szerint padlót fogtam, míg a Ryan-Castle-Kate jelenet reggel a szállodában több volt, mint találó.
Ami viszont kicsit keserű szájízt hagyott maga után, az maga a nyomozás volt. Az erős kezdés után valahogy számomra ellaposodott az ügy, maga a detektívmunka nem tudott lekötni, a végső megoldás pedig olyan végtelenül egyszerű és kézenfekvő volt, hogy szinte már csalódást okozott – egy ilyen felvezetés után azért valami nagyobb durranást vártam volna. Enyhítő körülmény viszont Ryan karakterizációja, Seamus Dever játéka, és a Ryan-család életébe bevitt kicsit szemét, kicsit életszagú csavar.
Összességében jó volt az At Close Range, remek nyitányával és erős, emlékezetes jeleneteivel, akkor is, ha bizonyos részletei nem voltak olyan ütősek vagy kidolgozottak, mint szerettem volna. Annyi viszont biztos, hogy jót tesz a sorozatnak, ha néha átengedi a rivaldafényt a mellékszereplőknek – kár, hogy lehet, ez volt az utolsó ilyen epizód, hiszen a híradások szerint a csatorna még mindig nem egyezett meg a két sztárral a nyolcadik évadot illetően.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.