A kilencvenes évek számos nagyon is jellegzetes szitkomot hozott magával – gondoljunk csak például a Jóbarátokra vagy a Kaliforniába jöttemre –, ám számomra a legkiemelkedőbb akkor is örökérvényűen a hat évadon keresztül futó A dadus marad.
Fran Fine (Fran Drescher) egy flushingi zsidócsalád nagyhajú, nagyhangú és igencsak érdekes életfilozófiát valló, fiatalabb lánya. Fran tökéletesen meg is van elégedve az életével, és mindössze egy vágya van, hogy barátja, Danny, akinek esküvői ruha szalonjában dolgozik, végre megkérje a kezét – ám ennek sajnos pont az ellenkezője történik: Danny bevallja, hogy megcsalta Frant, szakít vele, és ki is rúgja, hogy állást tudjon adni új barátnőjének. Fran ezután házaló kozmetikai ügynöknek áll, és így jut el a manhattani Broadway-producer, Maxwell Sheffield (Charless Shaughnessy) ajtajához – aki éppen, záros határidővel, dadust keres három gyermeke mellé. Fran persze meglátja a lehetőséget a szituációban és rögtön meg is ragadja azt – és így kerül egy flushingi, alsó középosztálybeli nő a manhattani sznobok sűrűjébe.
Fran persze sajátos életszemléletével és nevelési stílusával felfegyverkezve készen áll, hogy rendbe tegye nem kicsit diszfunkcionális családot. Az özvegy apa ugyanis néha mindent lát, csak azt nem, amit kéne, a tizennégy éves Maggie (Nicholle Tom) kóros önbizalomhiányban szenved, a tizenkét éves Brightonban (Benjamin Salisbury) viszont túlteng az önbizalom, húgok, Gracie (Madeline Zima) pedig egy pszichiátriai orvosi ló, aki hatévesen már köpi-vágja a pszichológiai szakszavakat. Ehhez a társasághoz csapódik még Mr. Sheffield fontoskodó, rosszindulatú üzleti partnere, C.C. Babcock (Lauren Lane), aki szinte már mániákusan odavan Maxwellért, valamint a Sheffield ház szellemes, minden lében kanál komornyikja, Niles (Daniel Davis). Ha pedig ez még mindig nem lenne elég, akkor sűrű látogatásokat tesz Manhattanban Fran mindent túldramatizáló anyja, Sylvia (Renée Taylor), szenilis, láncdohányos nagyanyja, Yetta (Ann Morgan Guilbert), és kívül-belül szőke legjobb barátnője, Val (Rachel Chagal).
Fran Drescher munkásságáról egyszer már regéltem ezen a blogon, akkor egy frissebb sorozata, a Happily Divorced kapcsán. Valamilyen szinten A dadus is hasonló humort hoz, mint az előbb említett, a 2010-es évek elején készült szitkom – ezt már Drescher személye önmagában garantálja –, ám teszi ezt a kilencvenes évek kicsit harsányabb, kicsit talán művibb megközelítésében.
A fő humorforrás természetesen a két nagyon is különböző kultúra összecsapása, ahol, furcsa módon, legtöbbször Fran földközelibb hozzáállása győzedelmeskedik – akkor is, ha a dadus emiatt előbb hatalmas galibába sodorja az egész családot. Ugyanis Miss Fine nagy igyekezetében nagyon gyakran mellényúl és bajba keveredik, de mentségre legyen szólva, mindig mindent megtesz, hogy ezt rendbe is tegye. Ehhez a szálhoz jön még hozzá Fran és Mr. Sheffield egyre épülő kapcsolata, hiszen ők is az a tipikus tévés páros, akikről már az elején tudni lehet, hogy össze fognak jönni.
A sorozat másik legemlékezetesebb motívuma a Niles és C.C. közt zajló ellenségeskedés. Niles az egysoros poénok koronázatlan királya, ráadásul C.C. minden egyes megmozdulására van valami csípős megjegyzése, a nézők legnagyobb örömére. Niles abban is végtelenül tehetséges – a kulcslyukak „tisztogatása” mellett –, hogy rendbe szedje munkaadóját, mikor az nem veszi észre, mi is van pontosan az orra előtt – és teszi ezt általában baromi ötletes párhuzamokat bemutatva. Hát igen, Niles a családot igazán összetartó habarcs, ami már a sorozat idején klasszikussá tette a karaktert.
A széria történetvezetése kifejezetten epizodikus, főleg az elején, ezért igazából szinten teljesen mindegy, hol csatlakozik be az ember. Sok a visszatérő motívum – Fran rajongása Barbra Streisand irányába, a Fine család kiterjedt rokonsága, Yetta nagyi szenilissége, ami ravaszsággal párosul –, de ezek mindig olyan kontextusban tűnnek fel, hogy ne laposodjanak el. Emellett A dadustól nem idegen az önirónia sem – erre talán nincs is jobb példa, mint mikor Lauren Lane gyermeket várt, és ahelyett, hogy elrejtették volna a hasát, még poénkodtak is azzal, hogy egyes tévésorozatok milyen nevetséges módokon próbálják eltitkolni a színésznők terhességét –, valamint néha még kicsit a negyedik falat is bontogatja – például az utolsó előtt részben, mikor Miss Fine találkozik Frann Drescherrel, aki emlékezteti őt, hogy le ne maradjon sorozta következő heti fináléjáról.
A dadus, efelől nincs semmi kétség (legalábbis efelől senkivel sem vagyok hajlandó vitába szállni), igazi klasszikus. Sajnos manapság nem adják a tévében, és a neten is csak elvétve, elég rossz minőségben lehet megtalálni, de ha valaki esetleg még nem látta, akkor is azt tanácsolom, hogy essen neki, ha pedig már látta, akkor is vegye elő, hogy újra beleszerethessen.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.