Egy hónap szünet után visszatért az Odaát, és megmondom őszintén, ismét csalódott vagyok egy kicsit. A legutóbbi, eseményekben és érzelmekben gazdag epizód után – amikor is a sztori a fő történetszál csúcspontján szakadt félbe – egy hasonlóan pörgős részre számítottam, ami onnan folytatva a cselekményt, ahol abbamaradt. Ehelyett kaptunk egy fillert, ami egyáltalán nem volt rossz, ám mégsem vagyok teljesen elégedett.
A Pecsét-mizéria közepette Samnek (Jared Padalecki) és Deannek (Jensen Ackles) sikerül egy olyan ügyet találniuk, ami mindkettejük érdeklődését felkelti: egy katona, aki nemrégiben tért vissza a frontról, hirtelen teljesen bekattant és brutálisan meggyilkolta kolléganőjét, majd saját magával is végzett. A srácok egészen addig nem találnak mindebben semmi furcsát, amíg ki nem kérdezik az életben maradt feleséget. Az ő állítása szerint férje az eset előtti napokban elviselhetetlen szomjúságot érzett, és hogy ezt csillapítsa még a kerti slagból folyó vizet is képes volt literszámra meginni. A nő továbbá említést tesz egy ismerőséről, Jemmáról (Michelle Morgan) akinek párja a halott férfivel egy bevetésen vett részt. Sam és Dean felkeresik Jemmát, aki, mint kiderül, ugyanilyen tüneteket vett észre saját férjén, ám Kit (Richard de Klerk) még nem ölt meg senkit. Hogy megelőzzék a bajt, a srácok szemmel tartják a férfit és megpróbálják kideríteni, mi okozta ezt a hirtelen változást. Időközben egy nem várt segítőtársra is lelnek azon Cole (Travis Aaron Wade) személyében, aki nemrég még a Winchesterek vesztét akarta.
Az alapötlet nagyon jó, és annak kivitelezésével sincs problémám. Két dologért külön piros pont jár. Az egyik, hogy az alkotók együttműködésre kényszerítették Cole-t Deanékkel, mert legalább nem csak a bosszúszomjas és kegyetlen énjét, hanem a kitartó, küzdeni képes, ám ugyanakkor gyengédebb oldalát is megismerhettük, így mindjárt nem tűnik annyira kétdimenziósnak a karaktere. A másik kitüntetés a félelem-faktorért jár. Rengeteget szidom Carveréket, leginkább történetvezetési és jellemfejlődési okokból kifolyólag, viszont előszeretettel hozzák vissza időnként az első évad valódi horroros jellegét: ami creepy, attól aztán tényleg a takaró alá bújva rágjuk a körmünket. Az eheti szörnyetegeink egyszerre förtelmesen undorítóak és hátszőr felállítósan ijesztőek, ennek fejében a suspense is remekül működik, ráadásul az epizódnak még az átlagosnál is egy kicsit ködösebb és sötétebb képi világa és hangulata van.
És akkor most jöjjön az a bizonyos „de”: ez a rész pontosan ennyi reakciót váltott ki belőlem, semmi többet, ami eléggé elszomorító. A szezon vége felé járunk lassan, és megint olyan érzésem van, mintha az alkotóknak fogalmuk sem lenne arról, mit akarnak. Tudom, még nyolc epizód hátra van és addig ki kell tölteni valahogy az időt, ez teljesen rendben van, nem is ezt kifogásolom. Inkább az összevisszaság nem tetszik, ami viszont már az évad elejétől kezdve jelen van: légből kapott karakterek, a levegőben lógó csavarok, és egy tucatnyi elvarratlan szál. Azt várná a néző, hogy szépen, fokozatosan helyére kerülnének a kirakós darabjai, de eddig nem hogy tisztulna a látkép, inkább egyre csak ködösebbé válik, és ez rendkívül zavaró – úgy főleg, hogy tudjuk, mennyire tehetséges csapat áll a kulisszák mögött.
Szeretnék nem pesszimistán hozzáállni a dolgokhoz, ám a show folyamatosan változó teljesítménye most már aztán tényleg kezd aggasztani. A jövő heti epizód ismét mozgalmasabbnak tűnik, sok szereplővel és korábban behozott szálak tovább szövésével kecsegtet – meglátjuk, milyen lesz a végeredmény.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
Trackback/Pingback