Ezúttal egy olyan tipikus átvezető epizóddal van dolgunk, ami sokat ígér, viszont a tetőpont előtt megtorpan, és nem hoz semmiféle valódi katarzist.
Egy látszólag részeg, idősebb férfi kocsijával belerohan egy fiatal pár házába, súlyosan megsebesítve a férfit, miközben annak várandós felesége fejsérüléssel kerül be a kórházba. Ám amint megérkezik a baleset okozó férfi – aki szintén műtétre szorul – felesége, kiderül, hogy az nem részeg, hanem Alzheimer-kórban szenved, aminek nyomán felszínre kerül Maggie és Richard múltja. Meredith agyar továbbra is amiatt pörög, hogy mikor felhívta Dereket, a telefont egy nő vette fel, férje pedig azóta nem hívta vissza, a doktornő ezért azon aggódik, hogy Derek megcsalja őt. Callie ismét randizni kezd, ami némi feszültséghez vezet közte és Arizona közt, Owen és Amelia próbál időt szakítani egymásra, Jo lenyűgözi Baileyt, April pedig próbál visszatalálni oda, ahol Jacksonnal tartottak, mielőtt elvesztették volna babájukat.
Az a baj ezzel a résszel, hogy sokat ígért, ám aztán a végén keveset fogott. A három – vagyis négy, a babát is beleértve – páciens ezúttal édes kevés, főleg úgy, hogy van, akinek története egyáltalán nem kap lezárást (méghozzá úgy nem kap lezárást, hogy érezni, nem fogunk visszatérni hozzájuk), másé pedig túl korán véget ér (még az epizód fele előtt), méghozzá fájdalmas hirtelenséggel. Ezzel szemben az idős úr története viszont nagyon érdekes és szívbe markoló, akkor is, ha végső döntésével személyesen nem értek egyet – főleg azért, mert az rettentő önző a feleségére nézve.
Az epizód központi problematikája, mint ahogy azt a semmitmondó promó is a szánkba rágta, Meredith aggodalmai Dereket illetően. Ennek a szálnak volt egy nagyon jó, és egy nagyon rossz oldala is. Az utóbbi elég egyértelműen az, hogy az egész borzalmasan el van húzva, hiszen az epizód ideje alatt szinte sehová sem jutunk vele, a nagy válaszra – vajon megcsalta Derek Meredith-t? – is még a jövő hétig várnunk kell (arról nem is beszélve, hogy nem is olyan régen egyszer már kijátszották az írók a „megcsalta-e?”–kártyát). A pozitívum viszont az, hogy ez az agyonrágott csont remekül összehozta a bandát, kellemes-szellemes, bajtársias jeleneteket eredményezve, főleg Maggie és Alex közbenjárásával.
Meredith problémázása mellett kicsit már az Alzheimer is kezd unalmassá válni, és most valamilyen szinten erőltetett is volt, azt viszont aláírom, hogy Maggie szemszögéből is körbe kellett járni a problémát. A doktornő pedig eddig is szimpatikus volt, erre viszont reakciója a hírekre még rátette egy lapáttal. April szála szinte csak úgy van – persze, megértem, mit akarnak vele elérni az alkotók: April szenved, de próbál továbblépni. Csak kár, hogy ezzel egyáltalán nem tudtak lekötni.
Bevallom, félek tőle, hogy az alkotók majd visszahozzák a Calzona párost – nem, nem az a bajom, hogy itt két nőről van szó, hanem azzal, hogy ennek a kapcsolatnak már régen lejárt a szavatossága. Nagyjából odáig volt őket kellemes nézni, amíg le nem zuhant a repülő, aztán egy ideig még érdekesek voltak, ám a zuhanást két évadnyi tömény szenvedés követte, ami alatt baromira nem tudták eldönteni, mit is akarnak, és aminek a végén már a hajamat téptem. Az epizód nyitányakor kicsit megremegtem, hogy tényleg képesek lesznek, és visszaerőltetik ezt a szálat, de szerencsére úgy tűnik, erről letettek – ehelyett a két nő mintha lassan megtanulná, hogyan legyenek barátok, ami egyrészt kellemes karakterfejlődés, másfelől pedig ívük az epizódban egy egészen aranyos jelenetben kulminált.
Szóval alapvetően nem volt ez egy rossz rész, egyszerűen csak lapos és semmitmondó, ami a túlhúzott főívnek, és a – nem hiszem el, hogy ezt mondom – szegényes páciens-felhozatalnak köszönhető. Remélem, a jövő heti rész azért erősebb lesz.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.