Minden jónak vége szakad egyszer, és ezzel a Shrek-széria is így van, hiszen a harmadik felvonás sajna már képtelen felérni a nagy elődökhöz.
Harold király betegsége folytán Shrek, Fiona és pereputtyuk ideiglenesen visszaköltözik a palotába, hogy helyettesítsék a gyengélkedő uralkodót. Shreknek nem telik bele sok idejébe, hogy rájöjjön: a királykodást bizony nem neki szánták, ám mikor Harold meghal, úgy tűnik, mégiscsak a fejére kell tennie a koronát. Mindössze egy egérút marad számára, ami nem más, mint Fiona távoli unokatestvére, Arthur, aki még esetleg igényt tarthatna a trónra. Shrek, Szamár és Kandúr felkerekedik, hogy felkutassa a lehetséges koronás főt, ám indulás előtt azért Fiona még egy nagy hírrel sokkolja Shreket: babát vár. Eközben Szőkéből piti színész lett, akit senki sem vesz komolyan, amin a bájgúnár szépen fel is húzza magát, és eldönti, hogy a többi gonosztevővel szövetkezve bosszút áll. Így hát amíg Shrek Arthurt kergeti, Fiona pedig bababulit tart, a mesék főgonoszai megtámadják Túl Az Óperenciánt.
Hát igen, ez már valahogy nem az a jó öreg Shrek. Nem azt mondom, ennek a filmnek is megvannak a maga pillanatai, viszont mellettük ott vannak a mélypontok is – azok a hosszú, semmitmondó jelenetek, amik sajnos elég gyorsan kiröppennek az ember fejéből.
Környezetet tekintve maradt az előző részben már megismert, Hollywooddal keresztezett Túl Az Óperencián, ami még pár röpke szcéna erejéig kiegészül a középkori elitgimivel, ahol Shrekék Arthurra bukkannak. Mint a franchise-ban szinte mindig, az alapötlet itt is tök jó, és úgy nagy általánosságban működnek is a poénok – pl. persze, hogy a mesegimiben is vannak menő sportolók, méhkirálynők, meg béna szerepjátékosok –, viszont a megvalósítás néha átesik a ló túloldalára, és sajnos Arthurral, valamint a kicsit később becsatlakozó Merlinnel is ez a helyzet.
A „kicsit túlzásokba esünk”-rész Shrek soron lévő problémázására is igaz (Shrek mindig problémázik valamin; az első részben azon, hogy ki tudna szeretni egy ogrét, a másodikban azon, hogy hosszú távon jó lesz-e így Fionának, most azon, hogy jó apa lesz-e, a befejező epizódban meg kvázi kapuzárási pánikon megy keresztül), aminek kapcsán azért sikerült bevinni pár a jó ízlés határát már finoman átlépő jelenetet. De legalább a film epilógusa cuki, mármint olyan shrekesen cuki.
Nagy örömömre viszont visszahozták Szőkét, aki továbbra is bájgúnár, de az anyja árnyékából kilépve – kikényszerítve – most legalább bemutatja, hogy azért tud önmagában is rémisztő ellen lenni. Akkor is, ha ezt szivárványos lábszármelegítőben teszi. Végső csatája Shrekkel nagyon rá vall, és még ha annyira nem is hág magasra a tetőpont, a film befejezése hű a szériához.
Nekem a kedvenceim azért mégis a csajok – remek ötlet volt a készítők részéről, hogy így behozták a mesehősnőket: Hófehérke, Hamupipőke, Csipkerózsika, Rapunzel, na, meg az egyik gonosz mostohanővér mind jelen van Fiona babaváró buliján, furcsa és zavarba ejtő ajándékokat hozva, miközben mindannyian kényes, szürreális, „toronyba zárva lébecolva vártam, hogy megmentsenek” formájukat. De mentségükre legyen szólva, ha akcióba kell lendülni, akkor oda tudják tenni magukat – erről tanúskodik a film egyik legepicebb jelenete is.
Bár a Harmadik Shrek azért mégsem olyan jó, mint elődei, és van benne pár felejthető rész és szereplő, azért a széria hangulatát képes volt fenntartani, és szórakoztatásban sem okos csalódást.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.