Mikor még az első szezon utómunkálatai alatt bejelentették, hogy az eredetileg minisorozatnak tervezett szériának lesz folytatása, madarat lehetett volna fogatni velem. Mikor lement az első szezon, még mindig ugyanez az érzés élt bennem. Aztán kezdetét vette a második évad, mialatt lelkesedésem egyre lohadt, míg a végére eljutottam arra a pontra, hogy „bárcsak meg se csinálták volna”.
Az események fonalát fél évvel az első szezonban történtek után vesszük fel: Bolin két új csapattaggal próbálja megtartani a Tűzmenyétek helyét a bajnokságban – nem sok sikerrel –, Mako beállt a rendőrségbe, Asami cége jövője miatt aggódik, Korra pedig, nem túl sportszerű módon, képességeit arra használja, hogy különböző játékokban legyőzze Tenzin gyerekeit. Ha pedig már Tenzinnél tartunk, a levegőidomár mester úgy döntött, itt az ideje Korrával és gyerekeivel bejárni a Levegő Templomokat – ám Korra ragaszkodik hozzá, hogy először testületileg vegyenek részt a Déli Víztörzs szellemfesztiválján. Hőseink le is utaznak Korra szülőföldjére, ám nem sokáig élvezhetik az ünnepséget: a lánynak először is szembesülnie kell az apja, Tonraq, és nagybátyja, Unalaq közti feszültséggel,majd pedig meg kell küzdenie egy ellenséges szellemmel, ami megtámadja a várost. Ráadásul elég hamar kiderül, hogy ez utóbbinál nem is egyetlen, elszigetelt esetről van szó.
Hogy őszinte legyek, nem is tudom, mi húzott fel jobban ebben az évadban: a gyenge történet, az idegesítő töltelékkarakterek, a szégyentelen fanservice, az eredeti sorozat mitológiájának lerombolása (nem, nem a végkifejletről beszélek, hanem annak a mitológiának a lerombolásáról, ami a fanservice-problémához kapcsolódik), vagy a vacak animáció?
Még talán a történet a legkisebb probléma az összes közül. Az évad egész erősen indul, jó a felütés, tetszett, hogy áthelyezték a helyszínt. Jogos, hogy a szellemek felé fordultak, mint központi probléma, miután ők is fontos részét képezik az Avatar-univerzumnak, és eddig csak érintőlegesen foglalkoztunk velük. Még az sem baj, hogy szerteágazó a történetvezetés: vannak itt gonosz (bár ez a jelző kérdéses) szellemek, emberi ármánykodás, rossz ideológia, polgárháború, családi viszály, vállalati gondok és szívzűrök (bár ez utóbbi már tényleg problémás). Ám ahogy haladunk előre a szezonban, a történetvezetés úgy lesz egyre zavarosabb és nevetségesebb, és esünk át a ló másik oldalára, ahol már nem kényeztetés, hanem kész kínzás volt számomra az újabb epizódok megtekintése.
Bár azért két dolgot szeretnék pozitívumként kiemelni: az egyik természetesen az első Avatar, Wan története, a másik pedig Nuktuk, a dél hőse. Az évad közepén – mikor Korra éppen amnéziától szenved, no komment – teszünk egy kis (duplarészes) kitérőt, aminek keretein belül megtudhatjuk, hogyan is alakult ki az Avatar-kultusz. Abba most ne menjünk bele, hogy ez a magyarázat nem egészen klappol az eddig megismert kánonnal, hanem inkább örüljünk neki, hogy ez a két epizód a szezon csúcspontja. Wan története egészen más, kicsit akvarelles, finoman mintázott, viszont kissé kétdimenziós animációt kapott, ami egyrészt nagyon szép volt, másrészt pedig tökéletesen illett a történet hangulatához. A sztori maga érdekes és megindító, gyönyörűen vázolta fel a szellemek és az emberek közti finom ellentéteket, és érdekes pre-Avatar társadalmat mutatott be – szóval, ha másért nem is, ezért a két részért jár a készítőknek a dicséret.
Wannal ellentétben Nuktuk története nem igazán elemi része az évadnak, inkább csak amolyan mellékvágány (működhetett volna az egész nélküle is), viszont nagyon érdekes. Nuktuk nem más, mint Bolin, aki az iparmágnás Varrick megbízatásából Unalaq-ellenes, a Déli Víztörzs megsegítését sürgető propagandafilmekben szerepel, méghozzá egy déli vízidomárt alakítva. Ez egyfelől azért vicces és szórakoztató, mert maga az egész korai Avatar-filmipar – és ezzel egy időben a húszas évek filmipara – nagyon szatirikusan, és szándékosan gagyin van bemutatva, rávilágítva az egész abszurditására, másfelől pedig azért, mert azért itt megbúvik egy kis rejtett rasszizmus, hiába nem világítanak rá külön – bár azért kíváncsi lettem volna rá, okozott-e az némi felháborodást, hogy egy vízidomárt egy földidomár alakít?
És ha már Varrick: igen, itt már kezdtek bejönni a töltelékkarakterek, bár azért a harmadik szezon mélységeit még nem értük el. Oké, Varrick valamilyen szinten kell a sztorihoz, ezt elismerem, de szegény annyira megragadt a figyelemelterelés, a lehetséges ellen és a comic relief-szerepek közt, hogy igazából egyik kapacitásában sem lehet komolyan venni. Unalaqkal az egyetlen probléma, hogy ő is csak egy középkorú, férfi vízidomár, csak úgy, mint az előző szezonban Amon és Tarrlok volt, így ezen a téren nem kapunk túl nagy diverzitást. Gyerekei, Eska és Desna – a mai napig nem tudom megjegyezni, melyik a fiú, melyik a lány –, unalmasak és fájdalmasan jellemtelenek. Ehhez jön még Tenzin két testvére, Kya és Bumi, akik célja a történetben gyakorlatilag az, hogy lássuk, milyen tök jó is lehetett Aang és Katara élete, hogy lett három gyerekük, valamint az, hogy némi konfliktust teremtsenek Tenzin számára – ám persze már túl kell lenniük az ötvenen ahhoz, hogy végre egymás szemére vethessék a szülők nem egyenlő arányban megoszló szeretetét, arról nem is beszélve, hogy Kya és Bumi azon kapacitásukat leszámítva, hogy ők „Tenzin testvérei” és „Aang gyerekei”, nem igazén léteznek. Bumiról ugyan tudjuk, hogy admirális, ám Kya, az egyetlen lány, még ennyi háttértörténetet sem kapott.
Most pedig vessünk egy pillantást arra, hogy mit is értek a szégyentelen fanservice és az eredeti mitológia lebontása alatt – az hiszem, ezt egyszer már kifejtettem, de azért álljon itt még egyszer.
Az már az eredeti sorozat óta tiszta sor számomra, hogy bár Bryke-ék remek mesélők és nagyszerű világokat tudnak alkotni, a romantikus szálakhoz fikarcnyi érzékük sincs. Az Avatarban eredeti tervük az volt, hogy Katarát és Zukót hozzák össze (nem, ez nem az én shipper-fantáziám, ezt ők maguk vallották be), aztán az utolsó pillanatban inukba szállt a bátorságuk, mert milyen lett volna már az, ha nem a hős kapja meg a lányt, így három szezon karakterépítés ide vagy oda, az utolsó pillanatban győzedelmeskedett Aang crush-ja, és a széria Katarával közös csókjával zárult. Mondom, ezzel sutba vágták Zuko és Katara azon kapcsolatát, amit olyan gyönyörűen építettek három évadon keresztül, viszont létrehoztak egy alaptételt, amit Roku példájával még meg is erősítettek: az Avatar egyszer szeret, de akkor nagyon, és az kvázi kőbe van vésve, tehát a végén így is, úgy is elnyeri szíve választottját, és aztán ásó-kapa-nagyharang, holtimiglan, holtodiglan. Bryke-ék ezt az alapmotívumot – nagyon helyesen – követték is a Korra első évadában, mikor is, némi nehezítő körülmény (Asami) után a fináléban végre beteljesedhetett Korra és Mako szerelme. Csakhogy – mert mindig van egy de vagy egy csakhogy – a rajongók ki voltak akadva, hogy Mako ennyi szerencsétlenkedés és döntésképtelenség után nem érdemelte meg Korrát, amit hallva Bryke-éknak inába szállt a bátorsága, hogy ez így nem lesz jó, és a második szezonban szétválasztották a párost, sőt, továbbvitték a szerelmi háromszög-motívumot, kukába hajítva az eddigi alaptételüket. Ennek már közel másfél éve, ám én még mindig képtelen vagyok túljutni rajta.
Ha pedig már szerelmi szálak, arról inkább ne is beszéljünk, hogy mit műveltek szegény Bolinnal ezzel a szezonban. Inkább beszéljünk arról, hogy mit műveltek az Avatar-csapattal. Már az eredeti sorozat nagy erőssége is az volt, hogy egy összetartó, erős csapattal dolgozott, akiket a közös cél és barátság tartott össze. Ezt a motívumot az első szezonban be is hozták az alkotók, mikor Korra, Mako, bolin és Asami együtt üldözte az egyenlőségieket éjszakánként, viszont sajnos ezt ebben a szezonban szintén sutba vágták. Egyrészt a két testvér viszonya romlott meg drámain, hála Bolin sikerének és hülyeségének (ami miatt még mindig haragszom rá), másfelől viszont az indokolatlanul visszahozott szerelme háromszög vert éket a csapat tagjai közé. Azt hiszem, ez volt az a pont, ahol végleg elveszített engem ez a sorozat.
És ha a gyenge, csapongó történetvezetés és a karakterek folyamatos szívatása és rossz felhasználása nem lett volna még elég, ebben a szezonban még az animáció minősége is leromlott. Az első hat, valamint a kilencedik részt ugyanis nem az eddig megszokott Studio Mir animálta, hanem a Studio Pierrot, akik sajnos észrevehetően gyengébb munkát végeztek, ami leginkább a karaktereken látszik, és ott is a félközeli, valamint a távoli beállítások esetében a legszembetűnőbb.
Imádtam a The Legend of Korra első évadát – az volt az a szezon, aminek sikerült úgy felérnie a nagy előd szintjére, hogy közben egy teljesen más alapérzettel kényeztetett. Itt kellett volna abbahagyni ezt a sorozatot – a csúcsponton. Ám sajnos az üzlet nagy úr, így elkészült még három szezon, egyre gyengülő minőségben.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
