Hayao Miyazaki következő műve a sorban különleges számomra. Minden rajongónak megvan a maga kedvenc Miyazakija, és mivel az összes elég jó, tapasztalatom szerint azt szokták választani az emberek, amelyiket először látták, és így vagyok ezzel én is. Bár megértem, hogy sokan a Chihirot tartják a japán mester legnagyobb filmjének, A vándorló palotát, ha elfogultságból is, de több szempontból különlegesebb, elvontabb és összetettebb alkotásnak tartom. Annyi pedig biztos, hogy sokkal megosztóbb, mint az elsöprő sikerű Chihiro, és ez önmagában érdekes lehet kritikai szempontból. Lássuk hát!
A történet az 1900-as évek elején játszódik, egy alternatív világban, ahol a gépek és a mágia egyaránt természetes részei a mindennapi életnek. Főszereplőnk, Sophie, egyszerű fiatal lány, aki a családi kalapboltban dolgozik, amíg véletlenül bele nem keveredik Howl, a varázsló ügyeibe. Egy futó találkozás miatt a Puszták Boszorkánya, Howl egyik ellensége, elátkozza Sophie-t – öregasszonnyá változtatja. Sophie ezek után felkerekedik, hogy megkeresse Howl vándorló palotáját, és a módot, amivel meg lehet törni az átkot.
Érdekes, hogy többen a történet folytonosságnak hiányával támadják a filmet. A vándorló palotát átszövi a mágia, minden és mindenki képes alakot váltani, az elbeszélésmód több ponton megdöbbentő mértékben válik szimbolikussá, és nem ad kész válaszokat, nem magyarázza el részletesen világának logikáját – ha ez a folytonosság hiánya, akkor jogos a kritika. Szerintem inkább arról van szó, hogy például a Chihironál sokkal elvontabb történetről van szó, amely a mese egy másik, mélyebb szintjét érinti, ráadásul szürreális ábrázolásmóddal teszi mindezt. Gondoljunk például arra, hányféleképpen jelenik meg a tűz motívuma – mint csillagok, szív, táncoló figurák, tudattal rendelkező szereplő, maga a mágia –, hányféle képet és gondolati síkot kapcsol össze! A vándorló palota elképesztően dús, nem egyetlen, lineáris történetre koncentrál, inkább olyan, mint számos meséből álló szövedék, ám ettől csupán bonyolult lesz, nem pedig következetlen.
A filmet felépítő történetekből párat be is lehet azonosítani. Diana Wynne Jones, híres angol fantasy író könyve (Howl’s moving castle) szolgált A vándorló palota alapjául, de messze nem ő az egyetlen nyugati mesemondó, akinek a hatása erősen érezhető. Jogos a párhuzam Lewis Carroll Alizával is, de ha odafigyelünk, sok más szerző és mű részleteit fedezhetjük fel. Az angol irodalmi hagyomány egyértelműen túlsúlyban van – egy részről A vándorló palota világa viktoriánus hatást kelt, természetesen steampunkos beütéssel, más részről a mágia és a varázslók Merlint és a kelta hagyományokat idézik.
Könnyű belesüllyedni a film sokszínű világába, de ne feledkezzünk meg a szereplőkről sem! Sophie nem a karakán, harcos típus, akit Miyazaki korábbi alkotásaiban (pl.: A vadon hercegnője, Nauszika) láthattunk, ő amolyan álmodozó lány, aki szereti az egyszerű dolgokat és viszonylag könnyen beletörődik a körülményekbe. Azonban ahogy halad előre a történet, Sophie egyre inkább kinyílik, egyre aktívabb lesz, és végül nem csak magát menti meg, hanem Howl-t, és a kaland több résztvevőjét is. Utóbbiak sem a szokásos sémák szerint viselkednek – Howl például csak kívülről tűnik szőke hercegnek, hamar kiderül, hogy kissé önfejű, eléggé hiú, ráadásul még gyáva is. A szokásos, kezdettől fogva erős és karizmatikus hősök helyett mindennapi, esendő emberek/varázslók/madárijesztők szerepelnek ebben a történetben, így könnyű velük azonosulni.
A vándorló palota tehát elég sok mindenről szól – mágiáról, háborúról. bátorságról, emberek igazi alakjáról, és így tovább –, világáról pedig mindenképp elmondható, hogy roppant bonyolult. Ennek ellenére a legkisebbnek is garantált szórakozást nyújthat, hiszen ők nem kapaszkodnak annyira a magyarázatok szükségességébe, mint a felnőttek, így gond nélkül élvezhetik az eléjük táruló, csodálatosan ábrázolt világot. Az idősebbeknek azt ajánlom, asszociációkra nyitottan üljenek le A vándorló palota elé, figyeljenek az apró részletekre, de végső soron próbálják átengedni magukat annak a különleges varázslatnak, amit Miyazaki annyira jól csinál.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
