Sajnos nincs akkora szerencsénk, hogy a múlt heti, kifogástalan epizód megismétlődjön. A Yesterday megint elkövet párat az eddig megszokott hibákból, viszont jó hír, hogy egy-kettőt ki is javít.
Szóval Cole, ki tudja, hogyan, túlélte a rakétatámadást, de a romok alá szorult – úgy tűnik, hősünk gyakorlatilag elpusztíthatatlan. A jövőben próbálják visszahozni őt, de az időgép magja leáll, így nem sikerül. A gépnek új energiaforrás kell, és kiderül, hogy van is ilyen a közelben, méghozzá Jones régi munkatársánál, Jonathan Fosternél (Xander Berkeley, szintén a Nikitából). Foster a vírus ellenszerét kutatja megszállottan, Jones szerint ez azonban szélmalomharc, a kiszámíthatatlan mutálódás miatt. A kettejük közti ellentét gyorsan elmérgesedik, az idő pedig egyre fogy…
Akció nemigen volt ezen a héten, így a Yesterday ebből a szempontból a laposabb részek közé tartozik. Az igazsághoz hozzátartozik viszont az is, hogy a karakterdrámák ezúttal sokkal, de sokkal érdekesebbek voltak, mint eddig. Sokszor mondtam, hogy a jövőbeli szál valahogy mindig üresnek és téttelennek tűnik, a szereplőiről pedig gyakorlatilag semmit sem tudunk, ezért nem nagyon lehet velük azonosulni. Ez az epizód végre 2045-re koncentrál, és fényt derít jó pár részletre, amit jó lett volna már korábban tudni, de végül is, jobb később, mint soha.
Először ott van a döbbenetes tény, hogy a kinti világ nem csak elvadult emberekből áll. Foster laborja teljesen élhető hely, ahol még gyerekek és oktatás is van. Az egész sokkal jobban néz ki, mint Jonesék bázisa, már önmagban ettől meginoghatna egy kívülálló hite abban, hogy jó oldalon áll-e, amikor az időutazást támogatja. De Ramse, aki továbbra is ezt a bizonyos kívülállót testesíti meg, nem az életkörülmények miatt rendül meg, hanem, mert találkozik régi szerelmével, Elenával (Amy Sloan) és egy kisfiúval. Az élet, amivel kecsegtetnek, elgondolkodtatja Ramset: vajon tényleg el kellene törölni a jelent? Ezt a kérdést is régóta vártam már, hiszen lehetetlen, hogy senki semmihez ne ragaszkodjon a jelenlegi világból.
Habár az ellenszer hiú ábrándnak tűnik, Foster képes volt egész kis szektát építeni rá, így a karaktere Jones torz tükörképe – érdekes, hogy mindketten tettek rémes, emberéletet követelő dolgokat, és rögeszméjük is hasonlóan működik, Jones mégis szimpatikusabb. Foster laza, túlzottan kulturált viselkedése kifejezetten fenyegetően hat, és persze nem segít a helyzeten a mély vallásosság sem – ha valaki hangosan mondja fel fejből a Bibliát egy sorozatban, attól manapság nem várhatunk semmi jót. Xander Berkeley színészi játékára nem lehet panasz, azonnal beilleszkedett a csapatba, és kiváló kémia működik közte és a Jonest játszó Barbara Sukowa között.
Cassie ezen a héten háttérbe szorult, ami kár, mert legutóbb annyira szépen végigvezették a lelki törést, amit a Trója hadművelet és Cole helyzete okozott neki. Most körülbelül annyit tett, hogy szó szerint csak ránézett a rakéta becsapódásának helyére, és ennyiből máris arra következtetett, hogy Cole küldetése sikerült (mert a testét nem találták meg, és ő sem találkozott vele), és a vírust megállították, tehát boldogság van. Ez ugyanolyan szemöldökráncolást provokáló momentum volt, mint Cole csodával határos megmenekülése a rakétától.
A Yesterday érezhetően átmeneti, alapozó epizód, ami előkészíti a terepet a közeledő évadzárás nagy eseményeihez. A konfliktusok felvázolásának szempontjából jó rész volt, de meg sem közelíti a múlt heti The Keys kiegyensúlyozottságát – attól még, hogy fontos karakterdráma zajlik, még lehetne izgalmas a rész akció szempontjából is. Mindenesetre határozottan épül a történet, és talán az évadzárás kárpótol majd az unalmas pillanatokért.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
