Avagy mese a törhetetlen optimizmusról Tina Fey tollából, a Netflix tálalásában.
Kimmy Schmidtet (Ellie Kemper) még nyolcadikos korában rabolta el egy kattant lelkész, hogy utána három társával együtt tizenöt éven keresztül egy földalatti bunkerben tartsa őket, elhitetve velük, hogy egy nukleáris csapást követően a világ elpusztult. Ám egy napon a rendőrség rátalál a négy nőre és kiszabadítja őket, amit követően nagyon gyorsan országos szenzáció lesz a négy „vakondnőből”. Az áldozatok még New Yorkba, egy reggeli show-ba is eljutnak, ahol Kimmy rádöbben: esze ágában sincs visszamenni Indianába. Így hát egy szem hátitáskával fejest ugrik új életébe, és nekiáll lakást és munkát keresni. Így hozza össze az élet jövendőbeli lakótársával, Titusszal (Tituss Burgess), a meleg, fekete énekessel, Lilliannel (Carol Kane), leharcolt, de aranyszívű főbérlővel, és Jacqueline-nel (Jane Krakowski), übersznob cicababa munkaadójával.
Az Unbreakable Kimmy Schmidt – amit amúgy eredetileg az NBC rendelt be, ám utána átvette a Netflix, ami rögtön kért is belőle két évadot – pilotja kifejezetten az a kategória, amelyik epizódnak nem nagy szám, viszont elég kecsegtető az egész szériára nézve. A rész elején rögtön bedobnak a dolgok sűrűjébe: egy rövidke jelenetet követően, amiben láthatjuk, hogyan is él a négy nő a bunkerben, már kis is szabadítják őket, így gyakorlatilag öt perc alatt eljutunk arra a pontra, ahol New Yorkban Kimmy úgy dönt, nem tér vissza Indianaba, és új életet kezd. Ezt követően a cselekmény eléggé össze-vissza csapong: Kimmy bejárja New Yorkot, vásárolgat, enyves kezű gyereket üldöz, lakást keres, munkát keres, bulizik, kirúgják… Mindezt persze huszonöt percbe belesűrítve.
Persze, értem én, meg kell alapozni a cselekményt, ráadásul ezt már az első rész végére be kell fejezni, különben utána nem lehet kibontani a konfliktust – és éppen ezért nem is haragszom erre az epizódra. Tény, önmagában nem erős, sőt, inkább gyenge, de már most látom benne, hogy tetszik, amerre maga a sorozat tart. Jó az alaphangulat, a szituáció kellően abszurd, a poénok remekül illeszkednek az adott helyzetbe, és a karakterek is éppen eléggé furcsák és karikatúra-szerűek ahhoz, hogy érdekesek legyenek.
A sorozat legerősebb eleme természetesen Kimmy maga. A nő hányatatott sorsa miatt gyakorlatilag érzelmileg megragadt egy tinédzser szintjén – élete kalandja például, hogy cukorkát ebédelhet, és az első dolog, amit New Yorkban vesz, nem más, mint egy pár világítós edzőcipő. Kimmy végtelenül kedves, jóindulatú és naiv, és a legtöbb poén erre is épül, bár tény, hogy néha már túl messzire mennek az alkotók, és a vicc szórakozató helyett inkább erőltetettre sikerül. A nő emellett hatalmas optimizmussal és életkedvvel rendelkezik, olyan szinten, hogy egy aprócska gardróbot is királyi lakosztálynak tekint.
Ám optimizmusára szükség is lesz, hiszen a körülötte lévők nincsenek igazán jó passzban. Titus túl „meleg” ahhoz, hogy rendes munkát kapjon – hiába jelentkezett már húszszor az Oroszlánkirályba –, Lillian pénzszűkében van, meg hát mégiscsak New York egy rosszabb környékén házinéni, Jacqueline… Jacqueline pedig saját sznobságának köszönheti nyomorúságát. Szóval a jó karakterek adottak, és kifejezetten kíváncsi vagyok rá, Kimmy milyen hatással lesz majd az életükre.
Az Unbreakable Kimmy Schmidt pilotja maga nem volt nagy szám – éppen csak szórakoztató, kissé csapongó, anélkül, hogy összejött volna az, hogy túlságosan emlékezetes legyen. Viszont ízelítőnek tökéletes arra nézve, hogy mi mindent tartogathat még számunkra ez a sorozat – ez pedig nagyon kecsegtető. Szerencse, hogy a Netflixnek hála már az egész első évad elérhető.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
