Az Űrodüsszeia olyan remekmű, ami nem csak a science fiction, hanem a filmművészet egyik alapköve is, és ereje valószínűleg a megfejthetetlenségében rejlik. Rengetegszer láttam már, és mindig ugyanúgy ütött, mintha először látnám. Most, hogy közel ötven év után újra játsszák a mozikban, kíváncsi voltam, mit tud hozzátenni az élményhez a szélesvászon, az eredmény pedig hihetetlenül intenzív, három órás „transzállapot” lett.
Rájöttem, hogy nem a szélesvászon tesz hozzá valamit a filmhez, hanem minden kisebb képernyő vett el belőle eddig. Az időnként fényképalbumot idéző állóképszerűség és az egész látványvilág a még mindig modernnek számító díszlettel és makettekkel csak ilyen nagy felületben tud rendesen érvényesülni, ráadásul a mozi „beszippantja” a nézőt, amire az otthoni környezet nem képes, egyrészt mert egy tévé nem elég nagy, hogy kizárjon minden mást, másrészt pedig mert a monumentalitás csak monumentális vásznon tud hatni.
A 2001: Űrodüsszeia nem csak a méretét tekintve monumentális alkotás ─ a hossza is ide tartozik, mivel majdnem két és fél óra ─, hanem egyben megoldandó rejtély, ami minden újranézéssel többet tár fel magából, de teljesen nem fejthetjük meg, ahogy a jól ismert filmbeli monolit is titokzatos marad. Az Űrodüsszeia több, mint film: az emberi kultúra nagyságának állított „monolit” vált belőle. Szerkezetével ─ zenei felvezetés az elején, három felvonás és egy szünet ─ az operát idézi fel, és prózaias hosszúsága az eposzokra emlékeztet ─ ezért is nevezik filmeposznak ─, és ilyen értelemben „összművészeti” alkotás, amely átjárhatóvá teszi a határokat, mint a harmadik rész dimenziók közötti „LSD tripje”.
Nehéz új dolgokat hozzátenni egy ennyire sokszor és sokféleképpen elemzett filmhez, ezért inkább saját lehetséges „megfejtéseimet” összegzem, mindent, ami az óriásvászonnal szemben ülve eszembe jutott. Azt már említettem, hogy mit jelent az összművészetiség, de a monumentálisra törekvés a film minden képkockájában, még a legapróbb utalásokban is működik. Az űrturistákat a Pan Am légitársaság szállítja, és láthatjuk kiemelt helyen az USA zászlóját, ráadásul egyik szereplőnk angol akcentussal beszélő oroszokkal társalog meghitt barátságossággal, ami összességében olyan büszke világképet vetít előre ─ a hidegháború és a polgárjogi küzdelmek kellős közepette ─, ami, ha nem is amerikai fennhatóságot, de valami hasonlót ígér: a problémák megoldódnak, és nem kérdés, hogy ezt melyik ország fogja elérni.
Ebben a korszakban az űrrepülés szintén nagy eredmény, idealista jövőképeket felszabadító előrelépés, ezért az Űrodüsszeia számomra azt is üzeni, hogy amíg saját helyzetünket a Földön nem tudjuk megoldani, forduljunk a jövő és az ismeretlen felé, hátha az jobban sikerül. A film természetesen nem csak erről szól, hanem sokkal többről, de szerintem ez egy érdekes tény vele kapcsolatban. Tény az is, hogy a mai filmeknél sokkal lassabb az egész, a beszélgetésektől a snittek hosszáig, és a feszültséget nem pörgős cselekménnyel teremti meg, hanem filozófiai kérdéseket tesz fel: Hogyan lett az ember több, mint majom? Mi történne, ha egy gép emberi öntudatra ébredne, vagyis mennyire emberi az, amit teremtünk? Választ pedig nem ad, csak a megfejthetetlen, szabályos, fekete monolit magasodik ott, ahová kevésbé jelentős filmek valamilyen jól érthető megoldást helyeznének.
Hal eredeti, angol szinkronja sokkal jobban működik, mint a magyar, és ez újabb pluszpont a mozinak. A magyar hang, amivel korábban többször láttam a filmet, megpróbál annyira robotszerű lenni, amennyire csak tud, míg az eredeti angolosan hűvös, kedélyes társalgó stílust vesz fel, arra programozták. Egyszerre nevettető és húsba vágó, hogy a társalgási hangnemből Hal még akkor sem tud kilépni, amikor az életéért, vagyis memóriájáért könyörög ─ jó hasonlat ez arra, hogy mennyire félünk attól, hogy a gépek átveszik a hatalmat az életünk felett, ráadásul nem is alaptalanul, mert más előrejelzések, mint a tablet vagy a videóbeszélgetés mellett ez a jóslat is többé─kevésbé bejött.
Nagyrészt a lassúság miatt lett állóképszerű a film több jelenete, de a mesteri látványvilág vagy az első néhány képben a naplementék így működnek a legjobban, és láthatunk néhány nagy méretben erősebb beállítást és forgó kameramozgást is, ami az Űrodüsszeia képi működését hangsúlyozza. Itt is felfedezhető a monumentalitás, ugyanis Kubrick többnyire nagytotálokat használ, ami azt eredményezi, hogy ─ főleg ha mozivászon előtt ülünk ─, úgy érezzük, mintha mi is a világ részesei lennénk, szemlélődők egy vizionált jövő különleges tereiben.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Az internet, főleg a Youtube világának kóborlója, macska a holdon, valamint a lélek sötét oldalának kutatója.
Trackback/Pingback