Nagyon szeretnék beszélni erről a zseniális, kultuszfilmnek tekinhető alkotásról, de bevallom, elég nehéz dolgom van, mert a The Wall sok tekintetben formabontó, és mivel soha nem láttam hozzá foghatót, nem tudom, milyen megközelítésben szemléltessem. Magát a zenekart ismerem, sőt, a Pink Floyd a hozzám közel álló bandák listáján egészen dobogóközeli helyet foglal el, és annyit elöljáróban már jó tudni, hogy ez a mozi az ugyanazon címet viselő lemez számain, és a dalok által elmesélt történeten alapszik, tehát aki ezeket nem hallotta, az nem fog sokat érteni a cselekményből – így van ez az Imaginaerum esetében is.
A kezdeti figyelmeztetés után térjünk is át a sztorira. Adott egy Pink (Bob Geldof) névre hallgató rocksztár, akinek csillaga eléggé leáldozóban van, hiszen a férfi annyira tönkrement lelkileg, hogy már csak a drogok segítségével képes annyira összeszedni magát, hogy fel tudjon állni a színpadra. Amikor viszont nem kell énekelnie, olyan, mint egy zombi: nem beszél, sokszor csak néz ki a fejéből, meggyújtja a cigarettát, de szinte bele sem szív, és látszólag az sem bántja, amikor már annyira elfogy a méregrúd, hogy megégeti az ujját. Mint megtudjuk, mindennek előzménye is volt: Pink nehéz gyermekkoron ment keresztül, fiatalon elvesztette édesanyját, a suliban pedig folyamatosan cikizték, mert verseket írt, és ez még messze nem minden. Ennek következményeképp főhősünk szép lassan elszigetelődött a külvilágtól, még egy képzeletbeli falat is épített maga köré, és bár úgy érzi már késő, ám mégis ki szeretne törni belőle – de vajon sikerülni fog-e neki?
Ez a film, kérem szépen, egy kőkemény lélektani dráma, aminek megemésztését nehezíti, hogy szinte végig csak zene megy, dialógusok alig hangzanak el, így a nézőnek teljes mértékben arra kell hagyatkoznia, amit lát, valamint amit a zenéből és a dalszövegekből értelmezni tud – ez azért nem kis feladat. Szerencsére vizuális segítséget bőven kapunk: a mozi egyik fele megszokott, kamerás felvételekből áll, a másik része viszont animált. A rajzolt részek pedig szimbólumokban gazdagok, viszont azok olyan egyértelműek, hogy nem fognak összezavarni, hanem pont hogy megkönnyítik a történések értelmezését. Ha az alkotók ezt a trükköt nem alkalmazták volna – na, akkor tényleg bajban lennénk.
Ha már szóba jött az animáció, hadd áradozzak egy picit a képi világról, mert bizony ami elénk tárul az lélegzetelállítóan gyönyörű. Nem csak hogy remekül vannak megrajzolva a szimbólumok, vagy éppenséggel az emberi alakok, hanem még ennek fejében rendkívül színesek és dinamikusak is. A különböző figurák és tárgyak hol egymásba olvadnak, hol szétterülnek a vásznon, mintha a festék folyását követhetnénk végig–egyszerűen meseszép! De nem csak a rajzolt szcénák ilyen különlegesek, hanem a kamerával felvett jelenetek is, amiket olykor mintha vékony, sejtelmes köd borítana, ám sikerült úgy megoldani, hogy ne legyen túl sok (nem úgy, mint a lens flare a 2009-es Star Trekben).
A történet tragikus része is remekül működik, sőt, ha figyelembe vesszük azt, hogy kizárólag a zene és a színészi játék – valamint alkalomadtán a grafika – ad hozzá a drámaisághoz, akkor pedig főleg dicsérnivaló, mennyire jól átjön a történet komorsága. Ebből a szempontból egyébként a mozi csúcspontja egyértelműen az, amikor Pink megpróbál kitörni a fal szorításából, ami abszolút katartikus élmény – ennek megfelelően a szóban forgó jelenetben a zene és az animáció a film többi részéhez viszonyítva is kiemelkedő. Bob Geldof egyébként zseniálisat alakít (attól az üres tekintettől még a mai napig megfagy a vér az ereimben!), annak ellenére, hogy főállásban zenész, és a The Wallt kivéve csak egyetlen olyan filmben játszott eddig, amiben nem saját magaként cameózott.
Mindent összevetve, a The Wall egy rendkívül egyedi és felemelő élményt nyújtó alkotás, ami Pink Floyd rajongóknak kötelező, de azoknak is tudom ajánlani, akik nem ismerik a lemezt vagy a zenekart. Aki azonban úgy dönt, anélkül szeretné megnézni ezt a filmet, hogy nem hallgatja meg az albumot, annak üzenem, hogy legalább nézzenek picit utána a sztorinak, mert tényleg nagy falat a cselekmény. Most viszont, ha megbocsátotok, megyek és előveszem újra a CD-t.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
