Hát idáig is eljutottunk: az X-Men: Evolution utolsó, rövidke, ám igencsak epic szezonjához.
Azt meg kell hagyni, hogy a mindössze kilencepizódos negyedik évadra nem éppen a strukturális egységesség jellemző: míg az események szálát szinte pontosan ott vesszük fel, ahol a harmadik szezon végén elejtettük, és az első rész gyakorlatilag kizárólag az Apokalipszis elleni harccal foglalkozik – aki amúgy furcsa erőteret vont egy maja piramis köré, amin senki és semmi sem tud áthatolni –, ez után gyakorlatilag csak a duplahosszú fináléban találkozunk az ősi mutánssal. A közbeeső fejezetek egy-egy karakterre fókuszálnak, vagy szimplán továbbfűzve eddigi történetüket, vagy valamiféle lezárást adva nekik.
Így láthatjuk például azt, hogyan használja ki a Testvériség hirtelen jött hírnevét, miután megmentenek egy csomó embert az általuk okozott balestből, vagy azt, hogyan sokalnak be a Morlockok a mutánsokat érő támadásoktól. Ám emellett a sorozat új karaktereket is behoz: az egyik ilyen friss arc például pont Xavier professzor fia, David – akit a képregényekben Légiónak is neveznek –, akinek a létezéséről Charles csak akkor szerez tudomást, mikor a fiút elrabolják. A másik nagyobb hangsúlyt kapó új karakter Danielle Moonstar, vagyis Délibáb, az indián mutáns, aki képes valósághű látomásokat generálni – amivel rendesen meg is kavarja legújabb barátja, Kitty elméjét. Kevesebb teret kapó, ám annál fontosabb újonc még Dorian Leech, egy kisfiú, aki ideiglenesen képes kiiktatni más mutánsok erejét.
Őszinte leszek, kicsit haragszom ezekre a karakterekre. Davidre azért, mert elindítottak vele egy remek történetet, amit aztán uk-muk-fuk félbe is hagytak. David kapcsolata az apjával ugyanis enyhén szólva problémás, éppen annyira, hogy még képes is kihasználni a professzort, hogy annak erejével érje el célját. Ám amint ez összejött, búcsút intünk neki, és többé nem is látjuk a sorozatban – pedig történetíve csak itt kezd igazán érdekessé válni. Danielle-lel pedig az a bajom, hogy a sorozatban egy cuki filleren kívül semmilyen szerepet sem tölt be. Tetszett, kedveltem a karaktert, egészen thrilleres volt, amit műveltek vele, de közvetlen a finálé előtt behozni egy új karaktert, akivel utána nem is dolgoznak a végső leszámolásban, akkor is kicsit amatőr húzás, amiről szinte csak úgy lesüt, hogy az íróknak fogalma sem volt, mihez is kezdjenek a kitöltésre váró öt-hat epizóddal. De legalább Doriannel ügyesen bántak, ugyanis a kisfiú végül hatalmas szerepet játszott a végső csatában.
Bocsánat, képtelen vagyok megállni, hogy ne szenteljek egy külön bekezdést a kedvenc részemnek az évadban – ez pedig nem más, mint a Cajun Spice, aminek középpontjában szívem két csücske, Vadós és Gambit áll. Az epizódban Gambit elrabolja a lányt, és leviszi őt New Orleansba – teszi ezt látszólag azért, hogy segítsen neki, ám valódi terve az, hogy felhasználja a lány erejét. Remy nevelőapját, a Tolvajok Céhének fejét ugyanis elrabolta a rivális bűnbanda, és Gambit Vadócon keresztül akarja megtudni, hová vitték a férfit.
Srácok, ti el sem tudjátok képzelni, mennyire shippeltem én ezt a kettőt tizenhárom-tizennégy éves koromban! (Pedig akkor még nem is tudtam, hogy létezik ez a kifejezés.) Sőt, annyira rájuk voltam kattanva, hogy miattuk kezdtem el angolul olvasni, így miattuk kezdődött el igazán fejlődni a nyelvtudásom, tehát, ha kissé átvitt értelemben is, de sokat köszönhetek nekik. És igen, kicsit még ma is shippelem őket – de hogyan is ne tenném, mikor Gambit továbbra is ilyen sármos rosszfiú?
A karaktercentrikus epizódok után aztán jött a nagy, duplarészes finálé, ami igencsak epicre és vizuálisan kellemesre sikeredett. Itt a történet nem olyan bonyolult, de az egész hangulat nagyon hősies, tekintve, hogy szinte az eddig megismert összes X-men – még például Angyal is –, kiegészülve a Testvériséggel, együtt harcol Apokalipszis és lovasai ellen – akikkel nehéz szembeszállniuk, tekintve, hogy a saját barátaik azok.
A sztorit még simán lehetett volna tovább fűzni, és ezzel az alkotók is tisztában voltak, ezért az utolsó egy-két percben kaptunk egy epilógust, egy szép kis ízelítőt abból a jövőből, amit a professzor megpillantott Apokalipszis elméjében. Ebből a kis bejátszásból megtudjuk, a jövőben kik lesznek az X-men tagjai, melyik ellenségből lesz barát, és melyik barátból ellenség. Ez a kis jelenet egyszerre felemelő és szívszorító, viszont nagyon kellemes, pozitív hangnemű pontot tesz a széria végére.
Hát, srácok, ennyi volt az X-Men: Evolution, kiskamasz-korom legmeghatározóbb rajzfilmsorozata. Remélem, ha még nem láttátok, akkor most meghoztam hozzá a kedveteket, ha pedig már láttátok, akkor sikerült elérnem, hogy újra elő akarjátok ásni a régi epizódokat.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
