A régi filmekkel az a bajom, hogy vagy teljesen mindegy, milyen korban készültek, mert minden szempontból zseniálisak (számomra ilyen például a Rendőrakadémia-franchise, vagy a Mechanikus Narancs), vagy abszolút pocsékok, mert hiába tudjuk túltenni magunkat a még fejletlen speciális effekteken, a színészi játék és a sztori is gyenge. A 2011-es Frászkarika elődje nálam sajnos az utóbbi kategóriába esik.
A történet szinte száz százalékban ugyanaz: főszereplőnk, Charley Brewster (William Ragsdale) egy átlagos külvárosi tini, akinek a világa barátnője, Amy (Amanda Bearse) körül forog. A Charleyék mellett álló ház régóta kiadatlan (ami az épület állapotát tekintve nem is olyan érthetetlen), ám beköltözik egy furcsa férfi, Jerry Dandrige (Chris Sarandon), akiről Charley rövid idő alatt kideríti, hogy vámpír. Amikor viszont ezt a tényt elmondja Amynek, valamint a suli lúzerjének, Ednek (Stephen Geoffreys), egyikőjük sem hisz neki. Eközben sorozatban tűnnek el a környékről a fiatal lányok, akiket egytől egyig Jerry lakásán fordulnak meg legutoljára, de még a rendőrség sem akar hinni a fiatal srácnak, amikor elmeséli, hogy koporsót, sőt, egy valószínűleg embert tartalmazó nagy zsákot is látott. Végső elkeseredettségében Charley a híres tévés vámpírvadászhoz, Peter Vincenthez (Roddy McDowall) fordul, aki először kineveti a fiút, mert még ő maga sem hiszi, hogy léteznének vámpírok, ám egyből belemegy, miután Charleyval, Amyvel és Eddel közösen ellátogatnak Jerry házába, és Vincent látja, hogy Jerrynek nincs tükörképe. Kettejüknek nagyon gyorsan kell cselekedniük, ugyanis Jerry legújabb kiszemeltje pont Amy, akit egy buli során sikerül is elrabolnia.
Nem is tudom, hol kezdjem a panaszáradatot. Ha a speciális effektektől kezdetlegességétől eltekintünk, akkor is borzalmas ez a film. Elvileg horror vígjátéknak kéne lennie, de egy kezemet sem kéne használnom ahhoz, hogy megszámoljam, hányszor nevettem fel, mert egyszer sem történt ez meg. A mozi legnagyobb buktatója a színészi játék volt: magukkal a karakterekkel nincs baj, de a színészek olyan szinten túljátsszák a szerepeiket, hogy attól még egy zs-kategóriás, mucsaracsögei drámatanár is fejfájást kapna. Mindezek mellett az első kicsit is félelmetes szituációban azonnal felemelik a hangjukat, William Ragsdale pedig könnyű préda lenne a Síró Angyaloknak a Ki vagy, Dokiból, mert nagyjából minden második szava egy pislogás. A másik probléma, ami szúrta a szememet, azok a semmiből eltűnő és felbukkanó tárgyak voltak. Ez mondjuk apróság, de akkor is zavaró: például amikor az egyik pillanatban Jerry kiveri Peter Vincent kezéből a fatőrt, a vámpír eltűnik, és nem látjuk, hogy Vincent vagy Charley visszamenne a tárgyért, de a következő pillanatban már ott van a vadász kezében, pedig ugyanazon a helyen áll, ahol eddig, és még csak egy pár pillanat telt el azóta, hogy Jerry köddé vált.
Még egy dolog, ami szintén problémás, ám ugyanakkor azért valamennyire érdekes is, ez pedig a cselekmény menete, amit én rapszodikusnak mondanék: az első harminc-harmincöt percben rengeteg minden történik, aztán ugyanennyi ideig kicsit leül az akció, majd megint fellendül, és így tovább. A film első felééig zavart ez a hullámzó tempó, de attól a ponttól kezdve, hogy elkezdtem arra figyelni, melyik momentumoknak szentelnek több időt, mint a remake-ben, egyből izgalmasabbá vált az egész. Egyet ezek közül különösen kiemelnék, és az a klub szcéna, ami során Jerry elrabolja Amyt. A 2011-es verzióban ez az egész pillanatok alatt lezajlott, itt viszont kaptunk egy nagyjából öt perces táncolós, csábítós jelenetet, aminek a koreográfiája egyszerűen lenyűgözőre sikeredett, a megvilágításról és a háttérzenéről már nem is beszélve – meg merem kockáztatni, hogy a kicsit több, mint másfél órás műnek ez volt a legértékelhetőbb szelete.
Zárásképpen még egy pozitívumot felhoznék. Ugyan az imént nagyban szidtam a színészeket, de Roddy McDowall Peter Vincentje mellett azért nem lehet csak úgy elmenni. Jó, ő sem alakított hatalmasat, ám egy meglepően más jellemet prezentált, mint David Tennant. A „régi” Vincent egy rendkívül félős fazon, aki ugyanakkor nem tántorodik el attól, hogy becsapja a másikat azért, hogy kibújjon a felelősség alól. Emellett meg rendkívül elegáns, sőt, egyenesen tipp topp figura, akinek – a Sors fintora – pontosan olyan akcentusa van, mint Lugosi Béla Drakulájának. Ha valaki, akkor ő igazi comic relief a filmben.
Tudnám még ragozni, de szerintem nem érdemes. A Frászkarika – Veszélyes éj mély nyomot hagyott bennem, ám abszolút negatív értelemben, mert még azt sem mondhatnám rá, hogy „bájos oldschool film”. Teljesen nem menthetetlen, mert mint említettem, vannak jó dolgok is benne, de vérbeli horror rajongóknak egyáltalán nem ajánlott.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
