Mi lett volna, ha Katniss kicsit izmosabb, szögletesebb, sablonosabb, és íj meg nyíl helyett puszta kézzel ment volna neki az embereknek, miközben hajmeresztő egymondatos szövegeket mond bele a világba? Akkor az Éhezők viadala egy gyenge Menekülő ember másolat lett volna. Pedig ezt a gyöngyszemet nem lehet utánozni.
Hála a nyersanyaghiánynak az emberek éheznek, Amerikában tombol a diktatúra, és az elgyötört népnek egyetlen szórakozása van: a Menekülő ember nevű tévéműsor, ahol állítólagos bűnösöket végeznek ki rituálisan. Ben Richards (Arnold Schwarzenegger) katonaként nem hajlandó belelőni az éhezés miatt tüntető, fegyvertelen tömegbe, ezért először munkatáborba, majd a Menekülő emberbe kerül. Ott aztán ráküldik a műsor kedvenc kivégzőit, akiket Ben egymás után győz le, jó szaftos stílusban, néha kettőt is egyszerre. Végül sikerül kijutnia a játékból, és lelepleznie a tévé hazugságainak egy részét.
Kezdjük ott, hogy ezt a filmet nem kell komolyan venni – nagy különbség közte és az Éhezők viadala között. Teljesen világos a kritika, amit a társadalom, és főleg a média irányába megfogalmaz, de az egész mintha saját maga karikatúrája is lenne egyben. Schwarzenegger karaktere hűvös lazasággal emelkedik felül az egész tematikán, nem filozofál semmin, nincs kiakadva a hazugságokon, csak fogja magát és kiírtja a műsor sztárjait. A világ komor bemutatása után ezek a leszámolások kifejezetten humorosan hatnak, és nem csak az ennivaló nyolcvanas évekbeli stílus miatt. Ezt alátámasztja az is, hogy a nagy kivégzőknek képregénybe illő neveik vannak, például Körfűrész (Gus Rethwisch) vagy Szabadság kapitány (Jesse Ventura), és ehhez illő kosztümjük (amiről az egyikük még meg is jegyzi, hogy milyen megalázó).
A film második fele tehát jól rátalál egy szarkasztikus hangnemre, az első egy óra azonban ehhez képest elég zavaros. Ha rosszindulatú akarnék lenni, simán gagyinak mondanám – se humor, se önreflexió nincs még ezen a ponton, nélkülük viszont a történet elég lapos. A karakterek sablonosak, és Bent leszámítva azok is maradnak. Egyébként van női „főszereplő” is, nyilván, de abszolút felejthető, és teljesen értelmetlen, random módon keveredik bele a történetbe, szemmel láthatóan csak azért, hogy legyen. Az egyetlen szereplő, aki tényleg nagyon ki van találva, az a tévéműsor házigazdája, Damon Killian (Richard Dawson). Nárcisztikus és kissé őrült, mindene a nézettség, egyszóval pont olyan, amilyennek egy gyilkolós show műsorvezetőjét képzeli az ember – és még a színészi játék is a helyén van, bár számomra semmi sem múlhatja felül a jellegzetes Schwarzenegger egymondatosokat.
Erős nyolcvanas évek feelingre lehet tehát számítani, csipetnyi iróniára, és kevés magvas gondolatra. A könyvváltozat nyilvánvaló módon jobban elmélyül a Menekülő ember által felvázolt sötét jövő problematikájában, úgyhogy aki komolyabb hangvételű, King-féle disztópiára vágyik, annak inkább a regényt ajánlom. Aki viszont szívesen vesz egy enyhén fűszerezett akció-limonádét, az jól fog szórakozni a filmváltozaton.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
