Mint ahogy azt ígértem januárban, most, hogy véget ért Az Álmosvölgy legendájának második szezonja, szállítom az évadértékelőt. Hát, nem lesz benne köszönet.
Figyelem! A cikk durva spoilereket tartalmaz!
Az első évad cliffhangere után igencsak furcsa ponton vesszük fel az események fonalát: Ichabod (Tom Mison) születésnapi meglepetés „partiján”, aminek azonban hamar vége szakad, mikor hőseinknek el kell sietnie a Történeti Társaság székházához, mivel a fejnélküli lovas éppen arra garázdálkodik. Ám hamar kiderül, hogy ez nem több, mint egy látomás, amit Henry (John Noble) gerjesztett, hogy így tudja meg, hol található az a kulcs, amivel ki lehet nyitni a Purgatórium kapuját –ugyanis Ichabod még mindig a föld alatt, Abbie (Nicole Beharie) pedig a Purgatóriumban sínylődik. Persze ez a helyzet dramaturgiai szempontból nem igen tartható, így hát már az epizód végére visszatérünk a megszokott felálláshoz, vagyis ahhoz, hogy a két Tanú, társaik segítségével, együtt száll szembe a gonosszal. Viszont változás ilyen téren az első évadhoz képest, hogy végre Katrina (Katia Winter) is kiszabadult a Purgatóriumból, ám utána meg rögtön Abraham (Neil Jackson), vagyis a lovas fogságába esett – és bár lenne volna rá lehetősége, hogy kiszabaduljon, ő mégis úgy dönt, hogy marad, és pozícióját kihasználva majd kémkedik a Halál Lovasa és Jeremy tervei után. Az utóbbit amúgy erősen az foglalja le, hogy valamilyen módon a Földre eressze Molochot, ám emellett még arra is marad ideje, hogy egy ügyes szerződéssel elérje, hogy Irving kapitány (Orlando Jones), aki időközben elmegyógyintézetbe került, eladja neki a lelkét.
Egyvalamire jó volt ez a szezon: a folytonos botránykavarás, ami a Tumblrön ment a fandomon belül, nagyon elszórakoztatott. De hogy azért mégse legyek szőrös szívű, azt el kell ismernem, hogy egy dolgot leszámítva egészen élveztem az évad első felét. Sőt, történetvezetési szempontból szerintem ez a tíz rész még jobban is sikerült, mint az első évad: az eseményeket szépen sikerült összefűzni, például ha egy részben valami mágikus tárgy kicsúszott Ichabodék kezei közül, akkor azt Henry két résszel később valami teljesen más célra használta fel. Úgyhogy ez az ív, az igencsak katartikus tízedik epizódig egészen szép volt, éreztem, hová tartanak az alkotók, akik ráadásul ügyesen is játszották ki a lapjaikat. Mindössze egyetlen nagy baj volt ezzel a tíz résszel, ez pedig nem volt más, mint Katrina személye.
Nem értsetek félre, én az elején teljesen pro-Katrina voltam – örültem a fejemnek, hogy de jó, lesz egy erős boszorkány a csapatban, aki majd segít Ichabodéknak seggbe rúgni a démonokat, és majd szépen beilleszkedik a dinamikába, és majd lehet vele poénkodni, hogy ő máshogy reagál a modern technológiára, mint a férje, és… Hát, nem. Katrina az első tíz részben „kémként” Abrahamnél maradt (akiről amúgy eldöntötte, hogy majd megmenti, meg majd a fiát is megmenti amúgy, mert egyik sem velejéig romlott, á, nem), ami idő alatt kétszer vette fel a kapcsolatot Abbie-ékkel, ebből egyszer majdnem Abbie halálát okozta, egyszer pedig, nagy erejű boszorka léte ellenére, észre sem vette, hogy Henry kihallgatja az Ichaboddal, mágikus úton folytatott beszélgetését. Viszont megmenteni nem egyszer kellett, a hülyéje – bocsánat, felhúzott a karakter, nem tudok szebben beszélni róla – meg volt, hogy lezárhatta volna a harcot, de nem tette, mert a tévútra csalt érzelmei minden józan eszét kiirtották. Már itt is fájdalmas volt nézni, de a java csak ezután következett.
A szezon második felében Katrina visszakerült a csapathoz, mi pedig végignézhettük, hogyan próbálja ő és Ichabod rendbe tenni az Abraham és a hazugságok miatt megrendült házasságukat. Amivel én amúgy totál rendben is lettem volna – mondom, nekem alapból nem volt semmi bajom Katrinával –, csak mindezt olyan nem nulla, hanem már negatív kémiával, olyan erőltetetten sikerült előadni, hogy az már fájt. És ráadásul nem is kicsit, ugyanis az alkotók előszeretettel tolták előre Katrinát, miközben Abbie-t margóra szorították. Ez volt az a pont, amikor a nézők elkezdtek lázongani, az írók pedig rájöttek, hogy valamit nagyon elszúrtak.
Mondjuk mentségükre legyen szólva, ezt megpróbálták rendbe hozni, de csak az igyekezetért jár nekik a piros pont, a kivitelezésért nem. Mert nézzük csak, mi bajuk is volt a rajongóknak, és ezt hogyan oldották meg a készítők: először is ott volt Hawley (Matt Barr), egy új karakter, akit én személy szerint kezdetben kifejezetten kedveltem, a rajongók viszont a hátuk közepére sem kívánták. Hawley ereklyevadász, sejti, hogy van természetfeletti, de van annyira profitorientált, hogy ez ne nagyon érdekelje. Története szerint régebben volt, hogy együtt dolgozott Jennyvel (Lyndie Greenwood), és kavartak is kicsit, most viszont Abbie-re hajtott rá, méghozzá úgy tűnt, valódi érzelmektől vezérelve. Itt volt egy pont, amikor még shippeltem is őket, főleg mivel bírtam Hawley pimasz, nagyképű humorát, ám ekkor az írók úgy döntöttek, hogy ezt a szálat hagyják a francba, és Hawley megint Jennyt kezdte el kerülgetni, látszólag mindenféle átmenet nélkül. Meg aztán a karakter igazából nem haladt sehová sem, ezt belátom én is, úgyhogy a fejesek fogták magukat, és kiírták – nem ölték meg, csak eltávolították Sleepy Hollow-ból. Egy kicsit azért sajnálom.
Aztán jött Irving – na, Irving karakterizációjára az évad második felében haragszom. Az utolsó pár rész echte egy olyan utóízt hagyott a számban, mintha az alkotók nem igazán tudták volna, mihez kezdjenek a karakterrel, ezért elindították valamerre, aztán belehallgattak a netes visszhangba, és ha az negatív volt, akkor gyorsan irányt váltottak. Így jöhetett össze az, hogy Irving előbb meghalt a tizedik részben, aztán feltámadt (mert hát a rajongók szeretik), előbb úgy tűnt, hogy rendben van (de hát az úgy nem realisztikus), aztán mégiscsak kiderült, hogy Henry uralkodik a lelke fölött (mert muhaha), ám azért mégiscsak jó, és küzd a sötétség ellen (mert a rajongók szeretik, és nem lehet belőle negatív karaktert csinálni, úgyhogy az írók behoztak valami nevetséges csavart, hogy hogyan küzd Henry ellen), aztán megint egy kicsit rossz volt, aztán a végén mégiscsak jó. De legalább közben beszerzett egy menő szamurájkardot.
És végül a legnagyobb probléma, ugye: Katrina. Az előbb már kifejtettem, mi volt vele a gond a midseason finálé előtt és közvetlen utána, úgyhogy ebbe nem megyek bele még egyszer. A lényeg, hogy az alkotók rájöttek, hogy nagy gáz van a csajjal, úgyhogy valamit gyorsan csinálni kell vele. Csináltak is, aminek nyomán Katrina egyszer csak rájött, hogy ő tulajdonképpen gonosz (mindez gyakorlatilag egy három epizódos ív alatt történt), és hogy mindenért Ichabod a felelős, de leginkább azért, hogy nem nevelhette fel a fiát.
Hogy ezt a problémát orvosolja, valami olyat tett, ami egy amúgy egész ügyes fináléhoz vezetett: visszament a múltba (ahová véletlen Abbie-t is magával vitte), hogy mindent elölről kezdhessen, és ezúttal nem mentse meg Ichabod életét, amikor azt megsebesíti a Fejnélküli Lovas. Az alkotók ebben a részben egészen szépen játszottak a múlttal, és végre a forgatókönyvből sem olyan érzés áradt, mint az ezt megelőző pár részben, hogy az írók már nem is próbálkoznak, és bár a karakter néha a szituációhoz adottan kicsit hülyén viselkedtek, azért sikerült úgy megoldani ezt a kis kalandot, hogy se a sorozat eddigi mitológiáját, se a történelmet ne kelljen átírni.
Ez az ív amúgy Henry és Katrina halálával zárult (ding-dong, the witch’s dead), amivel az íróknak gyakorlatilag minden, a nézők számára kellemetlen elemet sikerült kiirtaniuk, viszont ezzel együtt az összes negatív karaktertől is megszabadultak – úgyhogy ha lesz harmadik évad, már pedig úgy néz ki, hogy lesz, akkor rebootolhatják az egészet, mivel nem maradt semmi ellen. Mondjuk lehet, nem is lesz baj, ha tiszta lappal indulnak.
Az időből kiszakadt ember motívuma amúgy továbbra szépen működött – komolyan mondom, ez az egyetlen cement, vagy inkább purhab, ami még egyben tartja a sorozatot –, a legédesebb pillanatok egyértelműen Abbie és Ichabod karaoke-báros kalandjai, valamint a múltbéli Ichabod küzdelme a mobiltelefonnal volt. Ettől eltekintve viszont sokszor nagyon gyenge volt a forgatókönyv, teljesen random pontokon kezdték az epizódokat, szájbarágós dialógusokkal, és több karaktert is behoztak, akiben volt potenciál, csak hogy aztán egy epizód után elfeledkezzenek róla. A heti kalandok pedig néha egyszerűen gagyik voltak.
A szezon elején még úgy voltam vele, hogy erősebb lesz, mint az első évad. Hát, tévedtem. Gyenge volt, nagyon gyenge, olyannyira gyenge, hogy sokszor már a figyelmemet sem volt képes lekötni. Néha pedig már olyan rossz volt, hogy az már jó. Most pedig jöhet a harmadik évad – már ha lesz –, ami, az eddigi antagonisták halálának okán, teljesen új fejezetet nyithat majd a sorozat történetében. Ez pedig elsülhet így is, úgy is – nem vagyok benne biztos, melyik verziónak is drukkoljak.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
