Az egyik szemem sír, a másik pedig… Nos, a másik a sír, de teljesen más okból. Állapotom kiváltó oka nem más, mint az, hogy véget ért az Agent Carter első (és remélhetőleg nem utolsó) évada, ami az akció, a dráma és a szívfájdalom tökéletes elegyét hozta, itt-ott némi humorral megfűszerezve.
Az SSR kiszáll a mozihoz, ahol Ivchenkóék (aki amúgy valójában Fennhoff, meg mellesleg a képregényekből ismert Dr. Faustus – ezúton elnézést is szeretnék kérni, amiért a múlt heti cikkben úgy teóriázgattam a karakterről, hogy előbb nem néztem rendesen utána) kipróbálták Stark gyilkos gázát. Az anyagból Souza is belélegez egy keveset, amit követően majdnem megfojtja Thompsont – így viszont legalább az ügynökök megtudják, mire is képes pontosan a szer. A támadás hírére Howard Stark is visszatér New Yorkba, és egyenest besétál az SSR irodájába. Felelősnek érzi magát a történtekért, és az a meggyőződése, hogy Fennhoff valamiért külön rajta akar bosszút állni – ezért hát felajánlja, hogy használják fel őt csaliként, hogy elkapják Dottie-t és a doktort. A terv elméletben működik is, csakhogy Fennhoffék egy lépéssel az SSR előtt járnak, és elrabolják Howardot a sebtében megrendezett sajtótájékoztatóról.
A Valediction mindent hozott, amiért ezt a sorozatot szeretni lehet: gyönyörű karakterárnyalást, cseppnyi könnyed humort, akciót, szívszorító drámát, meg egy jó nagy adag negyvenes évek-feelinget. No, de nézzük csak szépen sorjában!
A cselekmény szépen épült és fokozódott végig az epizódban, bár tény, hogy a tetőpontot nem testi harc során értük el. Az antagonisták fizikai legyőzése nem volt éppen katarktikus – az egyik elég rövid harc után, hirtelen dőlt ki (bár ide azért betettek egy jogos csavart), míg a másik esetében inkább a csavaros észjárás, mintsem az izom győzedelmeskedett. De ezzel nincs is baj, mert bármennyire is poén, hogy Peggy mindig éppen azzal veri péppé az ellenségeit, ami a keze ügyébe kerül, a sorozatnak akkor is inkább az érzelmi vonulatok az erősségei, mintsem a harci jelenetek. Az igazi tetőpont is egy nagyon érzelmes pillanatban következett, és teljesen másképpen volt felfokozott, mint például Skye terrigensise a What They Become-ban. A tényleges akció után a készítők még elég játékidőt hagytak a több jelenetből álló epilógusra, ahol a könnyed és szívbemarkoló szcénák váltották egymást. Külön piros pont jár az íróknak azért, amiért a levezetésre visszahozták Angie-t, a logó utáni jelenet – mert most az is volt – egyszerűen zseniális és hátborzongató (bár szeretném jelezni, nem tudom, ki volt az az idióta az SSR-nál, aki ezt így intézte).
Ami a karakteríveket illeti, ott is jeleskedtek az alkotók. Nyolc epizód után Peggy eljutott arra a pontra, hogy képes továbblépni Steve elvesztése után (amit nem kicsit könnyfakasztó jelenetek segítségével mutattak be), valamint tudatában van saját értékének mások elismerése nélkül is. Most pedig, hogy ez a kettő megvan, Peggy ténylegesen tovább, és feljebb léphet: jöhet az a férfi, aki majd a férje lesz (erre utalás is van az epizód végén), valamint lassan elkezdődhet a S.H.I.E.L.D. kialakítása is.
Jarvis, mint mindig, most is cuki volt, hozta az imádnivaló formáját, ám emellett azt is bemutatta, hogy a legszorultabb helyzetben is lehet rá számítani, és, ha a helyzet úgy kívánja, drasztikus lépésekre is képes. Bár viselkedése kissé ellenpontozta komornyikjáét, Howard is tanúbizonyságot tett arról, hogy több, mint egy egyszerű hedonista playboy – bepillantást nyerhettünk lelkének legmélyébe, és láthattuk, mennyire is bánja korábbi tetteit. Persze ettől függetlenül még legszívesebben felpofoztam volna az utolsó jelenetében, de ha nem ezt a reakciót váltotta volna ki belőlem, akkor nem is az a Howard Stark lett volna, akit szeretek.
Souzával és Thompsonnal már kicsit komplikáltabb a viszonyom. Ugye vannak olyan pletykák, miszerint kanonikusan egyikőjük lesz majd Peggy férje, én pedig az évad nagy részében úgy voltam vele, hogy mindkettejüknek örülnék, ám a múlt heti epizód után mégis Thompson felé húzott a szívem (mivel miközben Souza egy idealizált álomképért van oda, addig Thompson valóban megnyílt Peggy felé, ahogy a nő is felé). Most viszont fordult a kocka, főleg Thompson utolsó jelenete miatt, amit visszalépésnek éreztem a karakter jellemfejlődését tekintve. Ettől eltekintve mindkét srácot nagyon bírtam az epizódban, jó csapatot alkottak Peggyvel, Danielnek pedig volt egy-két igencsak emlékezetes, elmés beszólása.
Ami pedig Dr. Faustust illeti, rádöbbentem, hogy ő az Agent Carter Garrettje – ember a narráció szerint negatív szervezeten belül, ám annak különálló tagjaként, aki (nagy valószínűséggel) nem osztozik a szervezet ideológiáján, csak felhasználja annak forrásait saját céljai eléréséhez. Tetteit személyes bosszú hajtja, ami közben nem bánja, ha ártatlanok halnak meg, a piszkos munkát pedig egy kvázi agymosott fogdmeggel hajtja végre (mondjuk itt meg van annyi különbség, hogy amíg Dottie láthatóan élvezi a pusztítást és a gyilkolást, Ward legalább már akkor utalásokat tett arra, hogy ki akar szállni ebből az egészből, mikor Garrett még élt). És itt újra szeretném megjegyezni: a logó utáni jelenet nagyot üt.
A Valediction méltó befejezése az évadnak, sőt, ha valami tragédia folytán úgy alakulnak, a sorozatnak is. Minden szálat kellőképpen lezárt ahhoz, hogy ne legyen hiányérzetünk és kerek egész legyen a narráció, viszont pont annyi nyitott kérdést hagyott, hogy bőven legyen miből táplálkoznia a jövőben. A showrunnerek nyolc rész alatt egy komplex, mély és végletekig szórakoztató történetet meséltek el nekünk, úgyhogy így, zárásként nem tudok mást mondani, csak azt, hogy: köszönöm!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
