Ahogy korábban írtam, a Magyar Szuperhős Mesék hiánypótló kiadvány, amely remélhetőleg a hazai popkult piac fejlődésének előfutára. A sorozat harmadik számában Hungária Kapitánya, Harcsa Huszár és Tachkov Professzor újabb gonosztevővel néznek szembe.
Az előző két számhoz hasonlóan a harmadik füzet is három rövid történetet tartalmaz, ám ezúttal az események szervesen kapcsolódnak egymáshoz. A korábbi „egyrészes” gonosztevők után megjelenik az első nagyobb szabású rosszfiú, Sötét Bajnok. Az első két történet kisebb összecsapásait követően hőseink Magyarország Szívénél vívják meg epikus, végső harcukat a Bajnokkal és csatlósaival, akiket a korábbi füzetekből ismerhetnek az olvasók.
Az egységes történet határozottan sokat dobott a Magyar Szuperhős Meséken. A hangnem egy fokkal sötétebb, mint eddig, főleg az utolsó csata esetében, amely kifejezetten tragikus hangon végződik. Ennek ellenére nem maradt ki a humor sem, így a harmadik füzet az első kettőnél összetettebb, árnyaltabb stílus érzetét kelti. Az eseményeknek van íve, és ebbe az ívbe az eddig nem állandó karakterek, mint Maró Feró, vagy Szél Szelemér, jól beleillenek. Új szereplő is akad, Mátyás király személyében, aki meglepően keményre sikerült, a jó értelemben. A karakter úgymond kézre esik, hiszen az eredeti Mátyás mesékre akár azt is mondhatnánk, hogy elő-szuperhős történetek, hiszen egy álruhás igazságtevőről szólnak. Kíváncsian várom, ki kerül még elő a Halhatatlanok Társaságából.
A történetmesélés formája maradt a megszokott: két rész illusztrált szöveg, egy rész képregény. A rajzok ezúttal mindháromnál szépre sikerültek – külön tetszett a piros-kék kontrasztos ábrázolás a 41. oldalon. Még mindig nagy fájdalmam azonban, hogy nem a hagyományos képregényformát használják végig. Kissé zavaró ez a köztes forma, amely szöveggel és illusztrációval akar szuperhős-képregényes hatást kelteni. A forma szerves kapcsolatban van a tartalommal, ezért egyáltalán nem mindegy, hogy egy történetet panelekben, vagy folyó szövegben mondunk el – a kettőt más stíluselemek jellemzik, s ezen elemek felcserélésével egyszerűen nem lehet elérni a megfelelő hatást.
Különösen azért érthetetlen a szöveghez való ragaszkodás, mert a képregény (vagyis a második történet) kifejezetten ügyesen kivitelezett munka. A klasszikus narráció és a statikus panelek mellett kiváló, dinamikus harci jelenetek is akadnak (23. oldal), így az összhatás maximálisan hősies. Egyedül azért kár, hogy nem az utolsó, nagyszabású harc lett képregényesítve – kétségkívül zseniális lett volna.
Összességében a harmadik szám hozza az első kettő színvonalát, sőt, néhány dologban túl is szárnyalja elődjeit. A történetek összekapcsolása határozottan jó ötlet volt, és a rajzok minősége is határozottan javult. Bár továbbra sem valódi képregény, legalábbis nem egészen, a Magyar Szuperhős Mesékben nincs hiány hősiességből.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.