Barátom a Barakamon. Eleinte csak képeken találkoztam ezzel a kis gyöngyszemmel, és amikor végignéztem a tizenkét epizódot – egyből követeltem a további részeket is, aztán rájöttem, hogy nincs tovább. Mert ez az anime egy olyan élményt nyújtott, amit csak kevésnek sikerült az utóbbi években.
Hősünk Handa „Sei” Seishuu (akinek hangja a még mindig a kedvencemként számon tartott Daisuke Ono), a kényszerszabadságra elküldött kalligráfus, mert feljebbvalója az egyik művét elég csúnyán – bár jogosan – kritizálta, benne meg ekkor előjött az a bizonyos „feltételes reflex”, amit már a sorozat alatt párszor megcsodálhatunk tőle (ergo, megütötte a főnökét). A kis szigeten meg azt hiszi, hogy békésen tud majd alkotni, távol Tokió zsibajától, ám itt meg egy falunyi, számára kezdetben hangyás alak próbálja túlságosan is felpezsdíteni az életét – élükön az alig hat éves Naruval. Nem tud pihenni, és mindennel baja van, a mindenki által csak Mesternek nevezett srácnak, de ahogy telik az idő, egyre inkább megszereti ezt az életet, és végül már „hazájaként” gondol rá, anyja nem kis idegbajára.
A Barakamon egy hihetetlenül jó anime, több szempontból is: van benne némi társadalmi fricska, mind a kissé „eldurvult” vidék, mind a szinte monoton és „embertelenebbé” vált városi világra is reflektál. Ezt a legjobban Sei jellemfejlődése igazolja: poén nála, hogy ez a kis szobalakó zseni pánikszerűen fél a rovaroktól, de a vége felé már nem rest megfogni azokat, egy jó cél (értsd. Narunak szülinapi ajándék) érdekében. A környezete lassan, de biztosan megváltoztatja őt, és ez pozitív hatással van, mind jellemére, mind művészetére. De nem csak ő fejlődik a történetben: az elöljáró fia, Hiroshi egy olyan gyerek, aki mindenhez odateszi magát, de nem eléggé – majd mikor találkozik a Mesterrel, ráébred, hogy neki is olyan elhatározottnak kéne lennie , mint Seinek, és akkor néhány dolog teljesen másképp lenne.
Ez egy rövid kis sorozat, mégis dúskálunk a viccesebbnél viccesebb, ezáltal szerethető karakterekben (fujoshi tini csaj, pénzmániás, de jószívű menedzser, zsenikomplexusos újonc), de a Barakamon, és persze Sei fő mozgatórugója, a kis Naru. Még alig kezdte (vagy még el sem kezdte) az iskolát, bizonyos tekintetben már elég érett, meg tud állni a maga lábán, de mégiscsak az idő nagy részében egy csíntalan kisgyerkőc, aki imád Sei idegein táncolni –, de ő is hozza a legtöbb változást az ifjú életébe.
Ez a két szereplő egy vérbeli etalon: nagyon is eltérő jellemük ellenére remekül megértik egymást, és ahogy az elutazás után Narunak fáj a legjobban Sei távolléte, úgy a fiatal srác is már kinnyában gumit tesz az egyik hajtincsére (Naru hajviseletét próbálja imitálni), amíg Tokióban kell lennie. Sei és Naru kapcsolata azért különleges, mert támaszai a másiknak: Narunak ott van egy érett (legalábbis az akar lenni) felnőtt, aki tud gondoskodni róla elfoglalt nagyapja helyett, Sei meg a kislány mellett átél egy olyan „gyerekkort”, ami a fiatal kora óta mozi, meg egyéb szórakoztató helyek helyett a saját kiállításain tébláboló srácnak sosem adatott meg.
Mindent összeírva csak ajánlani tudom a Barakamont: üdítő, szellemes (szó szerint), a karakterek és a történet remek, és amúgy is mindig kell egy ilyen kis finomság a sok vérgőzös anime mellé, ami manapság olyan divatos. Már csak egy kérdésem lenne a cikk vége felé: hol rejtegetik ebből a második évadot?
Figyelem, aztán csak szépen írni azokat a betűket!
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback