Nathan Fillion ide, könnyfakasztó befejezés oda, teljességében sajnos eléggé középszerűre sikeredett ez az epizód.
Mikor Sheldon megtudja, hogy Amy besegített Kripke kutatásába, megsértődik a nőre. Penny próbál segíteni neki átlendülni a dühén, ám ez természetesen balul sül el, mivel Sheldon elkotyogja, hogy Amy hónapok óta kísérletezget Pennyvel annak tudta nélkül, mire Pennyre kerül a sor, hogy kiakadjon Amyre. Stuart újra kinyitja képregényboltját – kiakasztva Howardot, mivel Mrs. Wolowitz ülőgarnitúrája a házából átvándorolt a boltba, Howard tudta és engedélye nélkül. Hogy elkerüljék a parázs vitákat, Leonard és Raj felajánlja, hogy elmegy a nyitóbulira rendelt kajáért, a kajáldában pedig összefutnak Nathan Fillionnal – bár Raj kétkedik benne, hogy tényleg a színésszel találkoztak.
Az epizód átfogó tematikája a problémákon való túllépés, a bajok „elengedése” volt, amit szépen sikerült is átadni: Penny segít Sheldonnak túljutni Amy „árulásán”, Penny próbál túljutni azon, hogy Amy felhasználta őt (és, mint később kiderül, Leonardöt is) a kutatásához, Howard pedig azon csámcsog, hogy az anyja Stuartnak adta az ülőgarnitúrát. Ám az epizód végére mindezen problémák apróságnak tűnnek egy tragikus esemény nyomán.
A Mrs. Holowitz hangját adó Carol Ann Susi váratlan halála az ősszel mindenkit letaglózott, a nézőkben pedig felmerült a kérdés, hogyan is fogja kezelni a sorozat a színésznő elvesztését. Mivel Howard anyját sosem láttuk a képernyőn, akár egy ügyesebb szinkronszínésszel is lehetett volna helyettesíteni, bár az talán sértő lett volna Susi emlékére nézve. A Big Bang Theory így hát fájdalmasabb, de őszintébb, és talán helyesebb megoldás mellett döntött: a karakter halála mellett. Howardékat hirtelen, teljesen váratlanul érte a hír, csak úgy, mint ahogy Susi is itt hagyott minket. Az epizód ezen része gyönyörűen sikerült, rendesen megszorongatta a nézők szívét. A színészek is remekül játszottak a Mrs. Wolowitz halálhírét követő jelenetekben, bár van egy olyan érzésem, hogy fájdalmuk, amit láthattunk, a színészek sajátja volt, nem a karaktereiké.
De evezzünk kicsit vidámabb vizekre! Az Amy-Sheldon-Penny közjáték aranyos volt, de nem túl emlékezetes. Aranyosak voltak a poénok a maguk módján, a karakterek hozták a formájukat, de valahogy az egész olyan… lapos volt. Voltak ennél sokkal vibrálóbb, sokkal emlékezetesebb történetek a sorozatban. Stuart boltja viszont végre újranyitott, teljesen új designnal – ami kicsit modernebb, de számomra egy fokkal személytelenebb is, ezért én jelen pillanatban még ott tartok, hogy visszasírom a régi boltot. De azt meg kell hagyni, Wolowitzék bútoraival aranyos, otthonos kis zugot sikerült kialakítani, ami a későbbiekben még lehet, ikonikus hellyé válhat a sorozatban.
És akkor végül Nathan Fillion – hát, ennek nagyobb volt a füstje, mint a lángja. Jó előre beharangozták a cameót, a rajongók (köztük én is) jól bezsongtak, ám a végeredmény egy cseppel sem volt több, mint amit már anno a cikkekben is megírtak. Nathan Fillion egy kockaistenség, ez nem vitatéma, és már az nyerő, hogy egyáltalán megjelent (pláne, ha még azt is hozzátesszük, hogy idézett a Fireflyból), de túl ötletes sztorit sem kapott, és a színészi játékot sem vitte túlzásba (főleg az eheti Castle-lel összevetve). Valahogy nem volt a helyén a dinamika, valahogy hiányzott valami plusz, így hát végeredményében ugyan aranyos volt cameo, de a Big Bangnek voltak már sokkal nagyobbat robbantó vendégszereplői.
Összességben elég lapos volt ez a rész, feledhető történettel (már ami az epizód elejét illeti), ám Nathan Fillion vendégszereplése, és legfőképpen a Carol Ann Susitól való búcsú, mégis emlékezetessé tette. Nyugodjon békében, kedves Mrs. Wolowitz!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
