Ahhoz képest, amennyire beharangozták Manu Benett visszatérést ebben az epizódban, Slade viszonylag kevés szerepet kapott, így aki arra számít, hogy kedvenc főellenségünk nagyot parádézik, annak csalódnia kell a The Returnben. Ettől függetlenül viszont ezen a héten is szépen összerakott epizódot láthatunk.
Thea és Oliver Merlyn javaslatára visszatértek arra a bizonyos szigetre, edzés céljából. A Fekete Íjász azonban arról az apróságról elfelejt szólni, hogy ráereszti a testvérpárra Slade Wilsont, szigorúan tanítói szándékkal. Mindeközben a múltbéli Oliver Starling Cityben üldözi tovább az ellopott szupervírus Omega komponensét. Látogatása során egy-egy pillanatra betekintést nyer a hátrahagyottak életbe, és persze nem tetszik, amit lát, ezért ki akar szállni, hogy felfedje magát, ám ezt természetesen nem teheti meg.
Ez a rész a párhuzamokról szólt. Ahogy korábban írtam, már az előző részből tudni lehetett, hogy a múlt és a jelen helyszínt cserél, ám ennél többről volt szó. A flashbackek ezúttal legalább olyan hangsúlyosak voltak, mint a valós idejű történet, így a két idősík karakterei rendkívül szép kontrasztot alkottak saját magukkal. Érdekes volt látni a hatalmas különbségeket Oliver múltbéli és jelenlegi önmaga között, de Thea is elég sokat változott.
Az apa-lánya kapcsolatok szintén párhuzamos szerkezetbe rendeződtek. Thea végre megtudja az igazat Merlyn szerepéről Sara halálában, így végleg kiábrándul az apjából. Laurel és Quentin között fordított irányban, de ugyanez zajlik le, a viszonyuk ráadásul majdnem egybeesik a múltbéli helyzettel – míg a többieknél a kontraszt szembetűnő, Laurel és Quentin esetében pont az a szívszorító, hogy most mintha ugyanott tartanának, mint régen. A helyzet annyival súlyosabb, hogy a titkolózás miatt Quentin elvesztette hitét a lányában, pont, ahogy Thea az apjában.
És igen, tulajdonképpen a részben minden szépen beleillett ebbe a párhuzamokból álló sémába, kivéve szegény Slade Wilsont, akinek a visszatérését annyira vártuk. Manu Benett még mindig tökéletesen érzi ezt a karaktert, mindig jó őt látni, de még jobb lett volna, ha egyszerű katalizátornál összetettebb szerep jut neki. Az is nagy kár, hogy bár megemlítik Digger Harknesst (Nick Tarabay), nem kerül képernyőre, pedig milyen jól nézett volna ki, ha a két ex-Spartacusos színész összeáll gonoszkodni.
Ezen a héten a karaktereké volt a főszerep, magában a történetben viszonylag kevés újdonságot, vagy előrehaladást láthattunk. Az egyetlen igazán érdekes momentum Matthew Shrieve (Marc Singer) megjelenése volt, a múltbéli szálon. A képregényes Shrieve egy elég különleges alakulat vezetője – kíváncsi leszek, hogyan illik majd ennek a realisztikusabban ábrázolt Zöld Íjász sztorinak a világába. Összességében semmiképp nem mondanám unalmasnak ezt a részt, de tény, hogy a beharangozók után valami többre számított az ember.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
