A bohócok ijesztőek, az Az után ehhez nem fér kétség. Az adaptáció igazi klasszikus, számtalan későbbi alkotást inspirált, meghatározó szerepe volt a bohócok horror-toposszá válásában. Ez is azok közé a filmek közé tartozik, amin nem fog az idő, s minden King rajongó számára alapmű.
A történet szerint Derry városát egy gonosz lény tartja a markában. Pennywise, a bohóc (Tim Curry), alakjában bizonyos időnként gyerekeket gyilkol, így táplálkozik. Hét barát rájön a titokra, és szembeszáll a lénnyel. Sikerül megsebezniük, úgy hiszik, meg is ölték, ám Pennywise visszatér, mikor már felnőttek. Richie (Harry Anderson), Eddie (Dennis Christopher), Stan (Richard Masur), Bev (Anette O’Tootle), Mike (Tim Reid), Bill (Richard Thomas) és Ben (John Ritter), bár legszívesebben elfelejtenék gyerekkoruk sötét árnyát, újra szembekerülnek a bohóccal, és hiába felnőttek, ismét csak egymásra számíthatnak.
Megint olyan adaptációról van szó, ami a tévében mini-sorozatként ment le, de a polcokra már egységes filmként került. Ez egy zavaros formátum, de néha elsülhet akár jól is (lásd: A rózsa vére). Az Az esetében sem okoz problémát, mivel a film három órás, így nem sokkal hosszabb a manapság megszokottnál. És szükség is van a három órára, mivel a történetnek hét főszereplője van, így megfelelően részletes ábrázolásukhoz idő kell.
Karakterábrázolásból pedig nincs hiány, ráadásul a film készítői hallatlan eleganciával mutatják be a szereplőket. Hét főszereplő filmen elvileg nagyon sok: rizikós, hogy a néző nem tudja meg megjegyezni őket és nem azonosul kellően mindegyikükkel, hiszen nem tud egyszerre ennyi mindenre figyelni. Az Az bizonyítja, hogy mégis meg lehet csinálni. A dolog titka a fokozatosság. A hetes csoport tagja egymás után bukkannak fel, ahogy a történet halad előre, így mindig van idő megismerni az új tagokat. Segít továbbá az is, hogy háromdimenziós, kerek karakterekről van szó, egyedi szokásokkal, kidolgozott családi háttérrel.
A szereplők építését segíti továbbá a nagyszerűen működő párhuzamos szerkezet – a film első felében egymást váltogatja a múlt és a jelen. Mike körbetelefonálja a többieket, hogy értesítse őket Pennywise visszatéréséről, és a hívás kapcsán mindenkinek eszébe jut valami a régi időkből. Ezekből a visszaemlékezésekből áll össze a gyerekkori történet, az első küzdelem a bohóccal. A két idővonal közti vágások zseniálisak: egy-egy jellegzetes mozdulattal vezetik át a felnőtteket gyermekkori önmagukba, így mindkét történetszálban egyértelmű, hogy ki-kicsoda, ráadásul egy kellemes folytonosságérzést is kelt a nézőben ez a technika. Később, amikor már főleg a jelenben játszódik a történet, gyakran utalnak vissza azokra a momentumokra, amiket a múltbéli szálban láthattunk, így a kontinuitás az egész filmen át megmarad.
Annak ellenére, hogy jó régen készült, az Az képi megvalósítása nem az a fajta, amit elnézően megmosolyog az ember, legalábbis nem mindig. Pennywise például elképesztően ijesztő tud lenni, amiben nagyban közrejátszik Tim Curry zseniális alakítása – a hangja (érdemes eredetiben nézni), a testbeszéde, még a szemmozgása is a helyén van. Néhol humoros jelenetekhez vezet a tény, hogy a bohócot csak a hét főszereplő látja, de ilyenkor sem lehet felszabadultan nevetni. Meglepő módon az is abszolút jól működik, hogy az alkotók bőkezűen bántak a művérrel. Van egy-két valóban nevetséges megoldás (például a szerencse sütis jelenet), de alapvetően nem ez a jellemző.
Van, ami viszont egyáltalán nem működik, ez pedig a film vége. Nagyon nagy kár érte, mert a történet végig annyira alapos és kidolgozott, hogy megérdemelt volna egy jobb lezárást. Még csak nem is azzal van a baj, hogy Pennywise eredeti alakját ugyanazzal a technikával csinálták, mint a Star Wars első trilógiájának szörnyeit – egyáltalán nem ijesztő, de ettől még lehetne jó. A gond az, hogy teljesen légből kapottnak tűnik. Korábban semmi ilyesmire nem utaltak, furcsa, hogy miért így néz ki, és furcsák a képességei is – például, ha a hasán lévő fénnyel befolyásolhatja az embereket, minek öltött végig bohócalakot? Egy szó mint száz, a szörny összecsapottnak tűnik, főleg ahhoz képest, hogy itt, A kukorica gyermekeivel ellentétben, még az is meg van magyarázva, hogy városi rendőrség, vagy a többi felnőtt miért nem vesz tudomást a lény okozta furcsaságokról.
Még egy dolog, ami A kukorica gyermekeiben nem sikerült, de az Azban igen: jó gyerekszínészeket találni. A tizenkét évesek egészen kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, sokszor felnőtt alteregójukat is túlszárnyalják – egy-két gépiesebb párbeszédet leszámítva hibátlan munkát végeznek. Külön kiemelendő Jonathan Brandis, aki minden szempontból a csapat lelke, és a kicsi Seth Green, aki egyszerűen tökéletes (vérfarkasos kalandja mintha a Buffy-s éveket vetítené előre).
Mindent összevetve az Az kissé kiábrándító lezárása ellenére nagyszerű film, amit mindenképpen érdemes megnézni, rajongóknak és kezdőknek egyaránt. Aki fél a bohócoktól, különösen hatásosnak fogja tartani, és aki nem, utána biztosan másképp néz majd ezekre a furcsa felnőttekre, akik festett mosollyal és piros orral rohangálnak, tettetve, hogy veszélytelenek.
Szerző
-
Korábbi szerkesztő
Lélekben nyugdíjas angol öregúr, félig vulkáni – suttogó falak és nyikorgó ajtók rajongója. Álommunka: Superman és/vagy nagymama szelleme.
