Elérkeztünk az Agent Carter (első évadának) utolsó előtti részéhez, nekem meg az egyik szemem sír, a másik meg nevet. Az egyik sír, mivel ez azt jelenti, hamarosan búcsút kell majd vennünk Peggytől (bár remélhetőleg az a búcsú csak ideiglenes lesz), ami már előre elszomorít – akkor is, ha ez azt jelenti, hogy az Agents of S.H.I.E.L.D. viszont visszatér –, a másik pedig nevet, mivel már most látszik, hogy gyönyörűen fel fogják göngyölíteni az írók a szálakat a fináléra.

Az előző rész végén, hála Dottie-nak, Peggyt letartóztatta az SSR – az ügynöknőt nem kevesebbel, mint hazaárulással, Howard Starkkal való összejátszással (ez mondjuk igaz) és Krzeminski megölésével vádolják. Bár felváltva hárman is próbálják szóra bírni a nőt, Peggy mindent makacsul tagad, miközben próbálja ráébreszteni kollégáit, hogy Dottie-ra kellene ráállniuk, hiszen ő a valódi ellenség. A kihallgatás egészen addig tart, amíg Jarvis teljesen váratlanul meg nem jelenik az irodában, magával hozva Howard Stark töredelmes vallomását, amiből egyedül az utolsó oldal hiányzik, rajta Stark aláírásával, de Jarvis ígérete szerint Dooleyék azt is megkapják, amint szabadon engedik Peggyt. Ezen a ponton viszont hiba csúszik a komornyik számításaiba, ugyanis Dooley kijelenti, csak akkor távozhatnak, ha Stark személyesen is megérkezik, kezében az aláírt oldallal – így hát Peggy és Jarvis az iroda foglya lesz. Viszont így pont észreveszik, ahogy Ivchenko Dottie-val kommunikál, ami láttán rádöbbennek, ki is a valódi ellenség.

Mint ahogy azt az előző heti epizódban is már érzékelni lehetett, mostanra rendesen felpörögtek az események, szédítő iramban haladunk a cselekményben, ám tesszük ezt mégis olyan módon, hogy marad idő még tovább mélyíteni a karaktereket, méghozzá úgy, hogy attól folyamatosan leesik az állam.

Az első ilyen gyönyörű jelenet rögtön Peggy kihallgatása, amit montázsszerűen láthatunk, és amit főleg Souza és Thompson vezet, miközben a végén maga Dooley főnök is feltűnik – de vele most ne foglalkozzunk, koncentráljunk inkább a két fiatalabb ügynökre. Talán az tetszett leginkább ebben a szegmensben, hogy felcserélődtek a szerepek: míg az évad elején Souza teljese bizalommal fordult Peggy irányába, Thompson pedig gyakorlatilag számba sem vette, most fordult a kocka. Souza bizalma teljesen összetört, árulóként tekint Peggyre, az ez okozta fájdalmát pedig gyűlölettel próbálja palástolni, eközben viszont Thompson pont, hogy megtanult egyenrangúként tekinteni a nőre, tiszteli őt, és éppen ezért kétségbeesetten kiutat keres Peggynek a szituációból, mivel érzi, hogy valami nincs rendben a sztorival. Az eddig nyugodt és kedves Souza dühöng, a heves és erőszakos kihallgatóként megismert Thompson nyugodtan társalog – ez a párhuzam pedig olyan gyönyörű, hogy ennél szebbet kérni sem lehetne.

Viszont a koronát akkor sem ők teszik fel a jelenetre, hanem, szokás szerint Peggy: monológja, miszerint ő nem más, mint amivé a férfiak tették (a titkárnőből lett bajba jutott hölgy; a piedesztálra emelt lányból lett buta szajha – lehet tippelni, melyiket kinek mondta Peggy), nem csak karakterileg és szövegkönyvileg gyönyörű, hanem Hayley Atwell is egyszerűen remekelt előadásában – mondjuk nem csak ennél a résznél, hanem az egész jelenetsorban. Képes volt nem szimplán végig hozni a makacs, eltökélt, a célját egy pillanatra sem szeme elől vesztő, egy pillanatra sem megingó ügynöknőt, hanem olyan finom rezdüléseket is belevinni a játékba, mint mikor a Steve vérét rejtő gömbről kérdezték.

A másik kis karakterárnyalás az epizódban Ivchenko esete. A rész egy flashbackkel indul ugyanis, amiben láthatjuk, hogyan segített a doktor a háború derekán egyszer a fronton a szanitécnek – miután kifogytak az érzéstelenítőből, a tábori orvos Ivchenkót kérte meg, hogy hipnotizálja a beteget, hogy az ne érezze, ahogy amputálják a lábát. Ez a jelenet nagyon érdekes, számomra leginkább azért, mert nem vagyok egészen biztos benne, miért is rakták bele az epizódba. Az egyik teóriám az, hogy szimpátiát ébresszenek bennünk a karakter iránt – ami esetleg arra utalhat, hogy ő is csak sakkbábú a táblán, ami mögött a Leviathan ül, és nem egészen saját akaratából cselekszik. A másik pedig az, hogy ezért volt szükség erre a jelenetre, hogy előre bemutassák, mire is képes pontosan – viszont ilyen szinten meg szinte felesleges, hiszen már a múlt héten láthattuk, mekkora szaktekintéllyel mászik bele mások agyába. Persze lehet, hogy a helyes válasz ennek a két teóriának valamilyen elegye, de ez majd úgyis kiderül a jövő héten.

Viszont hadd teóriázgassak még egy kicsit: szóval Ivchenko tehetséges hipnotizőr, ez tény. De vajon tényleg csak tehetséges, vagy tehetséges – mondhatnám különleges képessége van? Azt nem mondom, hogy Inhuman lenne, de azt teljes egészében el tudom képzelni, hogy olyan tehetség birtokában van, amilyeneket majd a S.H.I.E.L.D. hamarosan az Indexben tart számon. Remélem, hogy valami ilyenről van szó, mert az gyönyörűen összekötné a két sorozatot, és szép kis indokot is adna arra, hogy miért veszi a S.H.I.E.L.D. olyan komolyan a különleges képességgel rendelkezők nyilvántartását.

Most látom, hogy a cikk már túllépte a hétszázötven szót, én pedig még csak az első tíz percről beszéltem, úgyhogy pörgessük fel egy kicsit a dolgokat!

Miután az utóbbi egy-két részben mintha kicsit mellőzve lett volna (legalábbis az évad elejéhez mérten), Jarvis most ismét reflektorfénybe került, és egyszerűen tündéri volt, amit Peggyvel művelt. Mind az a jelenet, mikor Peggy számon kérte rajta Howard állítólagos vallomását (ami, gondolom senkit sem lep meg, természetesen hamisítvány), mind pedig az a sneak peekként kiadott szcéna, amiben betörik a kihallgatószoba ablakát, remekre sikeredett, kis humort csempészve az amúgy kifejezetten feszült és néhol hátborzongató (hála Ivchenkónak és Dottie-nak) epizódba.

Ami a cselekményt illeti, most is volt bőven akció egész szépen megkoreografált jelenetekkel (bár most nem Peggy bunyózott, úgyhogy a humor-faktor itt most nem játszott be), és még egy kis tragédiát is sikerült becsempészni az epizódba. Tény, hogy várható volt, hogy nem fogja az összes fontosabb szereplő túlélni az évadot, de le a kalappal az alkotók előtt, mivel szépen oldották meg a halálát. Ami pedig Finow-t illeti, kezd bennem összeállni a kép, hogy mi is történhetett és mi lehet a Leviathan terve (ami mondjuk eléggé hasonlít ahhoz, amit most a Kingsmanben láthatunk, de ezt most nézzük el nekik), úgyhogy le a kalappal az írók előtt, mivel pazar módon összerántották az eddig nagyon szövevényes szálakat – most már csak azt szeretném tudni, hogy játszott be ebbe az egészbe a két néma ügynök, és hogy miért is lettek némák.

Szóval jövő héten finálé: nagy durranásra, akcióra és drámára számítok – mit számítok, ezt várom el, miután a szezon igencsak magasra helyezte a lécet. De nem aggódom, ugyanis van egy olyan érzésem, hogy ez a banda nem fog cserbenhagyni.

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák