Az a baj a megrázó filmekkel, hogy tudjuk, valami szörnyűség fog következni, és abban is biztosak vagyunk, hogy a történések mély átérzést, valamint szomorúságot fognak kiváltani belőlünk, mégsem tudunk kellőképpen felkészülni, mert 1: nem tudjuk, mikor jön el az a pont, amit várunk, 2: egy negatív eseményre szinte soha nem lehet eléggé felkészülni, akármennyire is próbáljuk meggyőzni saját magunkat ennek az ellenkezőjéről. A Mocskot én az olyan alkotások közé sorolom, amik története tragikus mivoltjukból fakadóan mélyen megérintettek és gondolkodásra késztettek.
Sztorink főszereplője Bruce Robertson (James McAvoy), aki nyomozó hadnagy az edinburgh-i rendőrségen, ám közel sem a tipikus jótét lélek, a férfi ugyanis egy rettenetesen manipulatív zsarnok, akinek célja minden áron előléptetést kapni, és ennek eléréséért nem tántorodik vissza attól sem, hogy kollégáit a földbe tiporja. Bruce ezen felül iszik, drogozik és szexmániás is, egyszóval nem épp egy szerethető jellem. Van a rendőrnek azonban egy olyan oldala, amiről senki sem tud: mániákus depresszióval küzd, és olykor meglehetősen durva hallucinációi vannak – problémájára gyógyszereket szed és terapeutához jár, ám a kezelés sikere igencsak kerdéses. Rövidesen azonban eljön élete nagy lehetősége, ugyanis egy japán diák halálával kapcsolatban nyomozhat, aminek során ha sikerrel jár, végre megkaphatja a várva várt előléptetést. De vajon képes lesz-e Bruce mindezt véghez vinni úgy, hogy mentális gondjai és hedonista életvitele egyre közelebb löki őt a szakadékhoz?
Először is, kérdezném attól, hogy aki a vígjáték címkét is ráaggasztotta erre a mozira, vajon mit gondolhatott? Ez a film ugyanis annyira messze van a komédiától, mint Budapest Sydneytől. Oké, ez így sarkítás, mert az első fél órában azért van min nevetni, például amikor Bruce és a kollégái egymást szívatják az őrsön, meg amikor bulit rendeznek – ezek a jelenetek tényleg viccesek, ezt elismerem. Ami viszont utána következik, arra szerintem senki nem számított (na, jó, kivéve az, aki olvasta a könyvet, mert hogy egy adaptációról van szó), kapunk ugyanis egy zseniális ám nagyon tömény, komor és kegyetlen lélektani drámát. Nem árulok zsákbamacskát, amikor azt mondom, hogy Bruce elméje igencsak kaotikus, így amikor abba betekintést nyer a néző, garantáltan mély nyomot hagy. A hallucinációs szcénák kellőképpen felkavaróak, és külön piros pont a rendezőnek, hogy nem homályosította el mindig a képet, így sokszor mi sem tudjuk biztosan, mi a valóság és mi csak képzelgés. James McAvoy briliáns játéka pedig már csak hab a tortán – mindig is tudtuk, hogy remek színész, de úgy érzem, hogy amit a Mocsokban alakított, az eddigi munkásságának egyik legjobbja.
Bruce mellett ugyan a többi karakter jócskán háttérbe szorul, ám mégsem válnak teljesen feleslegessé. Külön kiemelném Ray Lennoxot (Jamie Bell), a feltörekvő, fiatal zsarut, aki becsületes, szorgalmas, ám akit kora és feltételezett homoszexualitása miatt mindenki (leginkább a főszereplőnk) csúfolja és lenézi. Ray tökéletes ellenpólusa a korrupt, mocskos és lelkileg lassan széteső Bruce-nak. Érdekesség, hogy a film vége felé pont Ray válik a legesélyesebbé az előléptetésre, miközben Bruce karrierjét lefokozás fenyegeti. Aztán ott van Drummond felügyelő (Imogen Poots), szintén egy ambiciózus és ügyes fiatal, aki mindennap az előítéletekkel küzdve sem adja fel, ám annyira mégsem karrierorintált, mint férfi társai. Mellesleg ő az egyetlen, aki idő előtt észreveszi, hogy Bruce-szal nincs minden rendben, és próbál neki segíteni, több-kevesebb sikerrel.
A Mocsok tehát nem egy könnyű film, mert külső és belső vívódásokról, bűnökről, megbánásról, őrültségről és versengésről szól – mindezek rendkívül mindennapi témák, amikről igyekszünk nem beszélni, sőt, tudomást sem venni. A Mocsok azonban szemtől-szembe állít minket ezekkel, és nem engedi, hogy elmeneküljünk előlük, de ezúttal ez cseppet sem baj.
Szerző
-
Szerkesztő
Koncertmániás detektívgyakornok, kezdő anglofil, rendkívül utópista Metal Lady. Elfogult rajongó, egyben egy leendő exkluzív kutyasziget tulajdonosa.
