Nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel a résszel. Hogy lehet valami ennyire unalmas, amikor éppen izgalmasnak kéne lennie!? Úgy tűnik, nem lehet ezt a problémát legyőzni, mert most járunk az évad felénél és egyszerűen már nincs kedvem leülni elé. Persze ettől függetlenül, ha már elkezdtem, befejezem.
Végre eljutottunk odáig, hogy ne nézzük millió és egy részen át, ahogy Usagi legyőzi Metaliát. Persze nagy feladat ez, meg is értem, ha többrészes, de már jócskán több volt a kelleténél. Szerencsére a királynő végre hajlandó halálát lelni és most aztán már minden boldog lesz. Igaz? Nem. Persze azért kapunk néhány vidám jelenetet arról, hogy milyen szép az élet, miután a lányok megszabadultak Metaliától és Beryltől – sőt, a Mamoru-Usagi romantikus jelenet kifejezetten édes volt – de úgy tűnik, a nyugalom nem jut nekik osztályrészül. Az újabb probléma ugyanis szó szerint az égből pottyan a fejükre.
Már vártam egyébként, hogy elérjük ezt a pontot, mivel nekem mindig Chibi-Usa volt a kedvencem a korábbi évadokban, de annyira pocsék volt az epizód, hogy még ez sem tudott rajta annyit dobni, hogy bármi pozitívat tudjak mondani. Viszont ezzel legalább azt kijelenthetjük, hogy a korábbi sztorivezetés szálát követve tulajdonképpen az eredeti sorozat első évadának elértünk a végére. Azért az biztos, hogy így felpörgetve sokkal élvezhetőbb volt – bár még mindig sok.
Azt veszem észre, hogy a romantikus szálak, a flashbackek, a hétköznapi pillanatok nagyon mennek a készítőknek. Ezek mindig aranyosak, élvezhetőek. Mindig akkor jön a baj, ha harcolni kell. Tudom én, hogy a dolgokat erőszakkal lehet jól eladni – mint fő Freddy-rajongó ennek még örülök is –, de mintha nem sikerülne ráérezni a dolog ízére. A harcok laposak, logikátlanok, ráadásul, ha valaki ötször próbál meghalni, akkor se sikerül neki. És ez már nem hősies, hanem szánalmas!
Az elmúlt három rész után valóban az egyetlen oka, hogy nem droppoltam a sorozatot, hogy ha már belekezdek valamibe, akkor be is fejezem. Szerintem én még nem szidtam szériát úgy, mint a Sailor Moon Crystalt – pedig a Salemet is eléggé tudtam szapulni. A hab a tortán, hogy ez talán életem egyik legnagyobb csalódása, hiszen gyerekkorom kedvencéről van szó – amikor persze elég volt a cica, meg a szép ruhás néni ahhoz, hogy szeressek valamit. Össze is kaparom a lelkivilágomat egy kis Kingdommal.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gonoszkodó sárkányboszorkány, egyben egyetemista tündérlány. Szeretem a fantasyt, a horrort és a pc játékokat. Őzike forever!
Korábbi cikkek
- Film2021-09-12He’s all that
- Dráma sorozat2021-02-21Frontier 1. évad
- Dráma sorozat2020-07-05Spinning out 1. évad
- Akciósorozat2020-04-3010 retro sorozat, amit újranéznénk